Horváth Tibor bőrművest, népi iparművészt, a népművészet mesterét tiszafüredi Alkotóházában látogattam meg, hogy életpályájáról, a bőrös szakmáról és sok minden más, a kézművességgel kapcsolatos kérdésről beszélgessünk.

Tibor 2008-ban megkapta a Népművészet Mestere címet. Életművének bemutatása ezért is aktuális és talán eléggé tipikus is a napjainkban.

Az Alkotóház Tiszafüred új építésű, kertes-ligetes részén, a szabad strand felé vezető parkos területen van. Maga a ház a lakással egybe épített, igényesen kialakított, tágas telken épült, a környéken, a ház telkén és az utcában is minden fa és bokor Tibor munkáját dicséri, hiszen legtöbbjüket ő ültette és gondozza. A környezetére ennyire igényes ember esetében nem csalódom a bemutatóterem és a műhely rendjében, esztétikájában sem.

A kiállító teremben a mestereitől kapott tárgyak (Kádár Gyula sallangos csengője, sallangjai; Dankó Imre bicskatokjai, hímzett kostök zacskója, karikás ostora) találhatók a központi helyen, de itt helyezte el Tibor a tőlük kapott becses szerszámokat is. A mester hobbyja az íjászat, ennek a sportnak (?), szenvedélynek (?) a szerszámai is helyet kapnak itt és bemutatja legmívesebb alkotásait, bőr és fa munkákat is.

A következő helyiség a műhely, ahol nyolc tanuló számára kialakított munkapad, asztal, polc van, hiszen évekig nála folyt a tiszafüredi bőrös szakoktatás.

Életében mindig is nagy szerepe volt a tanításnak, talán azért is, mert ő maga autodidakta módon sajátította el a szakma alapjait. „Felsőbb iskoláit” a két jelentős Hajdú-Bihar megyei mesternél végezte: Kádár Gyula szíjgyártónál és a sárándi „öreg pásztornál”, Dankó Imrénél, akitől a pásztor készség készítését és a bőrkikészítést, cserzést tanulta meg. De sokat tanult a kabai Csávás Ambrustól is: „Tőle a hajcsár karikást tanultam, ezt olykor kötőfékként is lehetett használni. Ő maga is hajcsár volt, ezért tudta annyira.”

Elbeszéléséből kitűnik, hogy ők nem csupán mesterei, hanem barátai voltak, szerencsére Imre bácsi még él és gyakran látogatja őt Tibor.

Amikor kigyönyörködtem magam a példaszerűen berendezett műhelyben, arról kezdtünk beszélgetni, hogy a mester címet az előző évben kapta, aktív alkotói időszakában, talán épp szakmai útja csúcsán, ami véleményem szerint ebben az életszakaszban nagyon inspiráló.

„Szinte mindenhol tanítottam az ország bőrös iskoláiban, közel 80 gyereknek adtam a kezébe szakmát, négy népi iparművész van közöttük. Aki tanít, az a kenyeréből leszel egy darabot és megosztja mással, olyan a tanítás. Örömmel adom át a tudásomat, biztosan ezért is hívnak olyan sokfelé.”

Kíváncsi voltam, bántja-e ha másolják a diákjai, ad-e nekik valamiféle indítást az önálló alkotó útra? „Azon igyekszem. Kitalálok nekik valami újat, amivel útnak indulhatnak.

Egyszer kialakítottam a sallangfonást továbbgondoló sallangos ékszer kollekciót, majd Szakács Aliznak adtam, ez a tied, ezt továbbfejlesztheted. Aztán ő ugyanazt a dolgot másként csinálta meg. A mesterem, Kádár Gyula is csodálatos sallangot csinált, csipkésre, finomra csinálta a sallangot, olyanra, mint a lelke volt. A sallangban a huszárzsinórozás jelenik meg, ezt ékszerbe átvinni nagyon szerencsés, és nagyon sikeresek lettek az Aliz által elkészített szandálok, övek, mellények ezzel a díszítménnyel.”

A tanítványok után az alkotói pálya fontosabb szakaszairól és az alkotómunkáról beszéltünk. Családi hagyatékként kapta cipész nagybátyjától a bőr iránti tiszteletet és szeretetet.

A feleségének készített először ékszerdobozt bőrből – ez volt az első munkája.

Az a munkamódszere, hogy fejben megtervezi a tárgyat, sőt a kivitelezés apró részleteit is. Csak akkor kezdi el a konkrét munkát, amikor teljesen kész a fejében a tárgy.

A pályája elején bőrdíszműves tárgyakat készített. Egy kirakodóvásárban megismerkedett Kádár Gyulával, aki megkérte őt, hogy vegye át a portékáját árusításra. Összebarátkoztak és felajánlotta Tibornak, hogy szívesen tanítaná őt. A buzdításra örömmel kereste meg a már akkor is idős mestert Debrecenben és elment hozzá bőrös technikákat tanulni, sallangot fonni. Nagyon büszke arra, hogy Gyula bácsi neki ajándékozta azt a kézi bőrgyalut, amit a fiának készített. Az idős mester nagyon tisztelte a bőrt, akár egy 10 cm-s bőrdarabot is képes volt eltenni, hogy „valamire jó lesz az még”.

„Ez a 80-as években volt, ebben az időszakban már táskákat készítettem, és a tőle tanult sallangfonással díszítettem őket. Autodidakta módon tanultam a többit, magam jöttem rá, hogy mit hogyan kell csinálni. Akkor még Füzesabonyban laktam és Váradi Ani, az egri népművelő beszélt rá, hogy küldjek pályázatokra tárgyakat.”

Szerencsére a Kalárisra pályázott először, már ekkor a Minisztérium különdíját kapta, majd Nyíregyházán pályázott eredményesen az ONK-n, ahol Aranyplakettel jutalmazták.

„Ekkoriban még a KÖJÁL-ban dolgoztam, a szabadságom ideje alatt bőröztem, majd 4 órás lettem és jártam az országot, a jó mestereket, tanulás céljából. Ausztriában, Németországban Passauban, Olaszországban, Hollandiában voltam kiállítással és nemzetközi vásárokban. Önbizalmat kaptam, mert értékelték a munkámat, megerősödtem szakmailag. Úgy érzem, ott jobban elismerték a munkáimat. Mindig elmondom a vevőnek a motívum jelentéstartamát, hogy tudja, mit visel magán. Külföldön sokszor mondták, hogy ha kézi munkával készül a tárgyam, miért ilyen olcsó.”

Beszélgettünk a népművészet-népi iparművészeti tárgyak értékeléséről, a zsűrizésről is. Nem helyesli a kihelyezett megyei zsűrit, mert nem lehet megoldani, hogy specialista szakember bíráljon minden beküldött tárgyat. Úgy tapasztalja, hogy kényelmes ez az egyesületnek, de az alkotónak nem előnyös.

S hogy mi lenne a legkedvesebb, legjellegzetesebb tárgya? Könnyedén rávágja: „A táska. Ha ványolt, barna vagy mahagóni és csonttal díszített, akkor az enyém. A pásztor válltáskáim is jellegzetesek, az enyémek a hagyományt jobban tisztelik talán, mint a más által készítettek. A ványolás nekem nagyon kedves. Ennek lényege a bőr formára nyújtása nedvesen. A fára ráhúzzák és nyújtják formára. Ezt a technikát Vágó Lacitól, a Hajdúszoboszlón élő kiváló alkotótól tanultam.

A fafaragó tudásomnak is nagyon sok haszna van a munkában, de eredeti szakmámnak is, a vegyészetnek. A bőr festésében ezért is vagyok otthon és tudok segíteni az iparművészeknek. A debreceni Hollós utcai szakiskolában is örültek ezeknek az ismereteimnek.”

Felesége, Kati is Tibor tanítványának tartja magát.

„Először csak néztem, hogy hogyan dolgozik a műhelyben, majd a rátéteket varrtam, nagyon kellett figyelni, mert bőrt korábban soha nem varrtam, csak textilt. Folyamatosan tanultam tőle más technikákat is.”

Polgári foglalkozása óvónő, később ezt feladta és Tibor mellett adminisztrálja a vállalkozást és az íjász egyesületben is dolgozik a férje mellett.

„Egymás keze alá dolgozunk, de én vagyok a kritika, vagy ahogyan Tibor mondja, a fék”.

Tiszafüredre költözve évek óta folyamatosan nyári táborokat szerveznek a helyi és környékbeli településekről a gyereknek. Volt aki 5 évig visszajárt hozzájuk.

Turista csoportok ritkán jönnek, pedig fel vannak készülve a kézműves bemutatóra és az íjászat bemutatására is.

Tiszafüred főterén két szép nagy tábla hirdeti az itt élő mestereket: Szűcs Imrét, a fazekast és Horváth Tibort, a bőrművest. Úgy vélem, megbecsülik Tiszafüreden Tibort.

„Ennek ellenére alig jön be ember megnézni a múzeumot, a műhelyt.”

A mester címre a polgármester javasolta, értékelte a tanítást, az itteni eredményeket. Véleményük szerint is a tanításnak jutott a legfontosabb szerep a mester cím elnyerésében. 15 évet tanított, emiatt sok mindenből kimaradt, nem pályázott, de úgy érzi, hogy megérte.

A beszélgetés vége felé a szakma országos megbecsültségéről, helyzetéről, lehetőségeiről beszélünk.

„Talán egy szakma sincs a népi kézművességben olyan helyzetben mint a bőrösé, amelynek az alapanyagát már nem gyártják nálunk, amire a magyar népi bőrművesség épült. Olasz bőrrel kell dolgoznom. Egy évig nem tudtam ványolni, mert nem volt olyan minőségű bőr. A minőségi képzés régen megszűnt nálunk, taníthattam szakmunkásokat, óraadó lehettem az egri főiskolán, de nem taníthattam 8-15 éves gyerekeket a művészeti iskolában, mert nincs egyetemi végzettségem. A legtöbb gyereknek, aki népi kézműves iskolába jár, nincs elég inspirációja, azért megy oda, hogy ne csellengjen.”

Arra a kérdésemre, hogy milyen tervei vannak alkotóként, így válaszol a tőle megszokott lendülettel:

„A tiszafüredi nyerget szeretném elkészíteni, mivel itt lakom, a múzeumban szép anyag van ezekből. Füredi „nyerges házat” szeretnék, rekonstruálni szeretném a füredi nyergesek munkáját. Ezt hagynám a településre. Kecses ez a nyereg, olyan mint a csipke. Remélem tudok fát szerezni hozzá, mert kétágú, V alakú fát nehezen találni. 20-25 éves fa kellene, amelynek a sejtszerkezete már jó, és parittya alakú. A nyerget csontberakással díszítették, juhar, vagy kőris az anyaga, vagy gyümölcs pl. cseresznye. A Pro Renovandához kellene pályázni és megcsinálni ezt a nyerget végre.”

Beszélgetésünk végén mindegy összegzi az eddig elmondottakat:

„A mai tárgyakon azt lehet látni, hogy a megélhetés miatt nem az készül, ami szép és jó, ami maradandó, hanem amit el lehet adni. Sok bőrös kolléga nem tudja megvárni, míg elkél az a míves darab. Elaprózza magát az alkotó emiatt, ezt látom a Várban is, a Mesterségek Ünnepén, hogy tömegcikket állítanak elő, de nem tudom elítélni, mert meg kell élnie valamiből a mesternek. Az én életemben az volt a jó, amikor volt rendes fizetésem és olyat csináltam, ami nekem tetszik, ha nem veszik meg, semmi gond, meg tudok élni. Ma is így vallom, hogy meghúztam egy szintet. És annál lejjebb nem megyek. Ma már meg tudom engedni magamnak, mert nem halok éhen. Kivárom, hogy eljöjjön az az ember, aki megengedheti magának, hogy megvegye a tárgyamat, de lehet hogy az utolsó mohikán vagyok, aki ezt megengedheti magának.”

Szenvedélyessége, lendülete magával ragadó és meggyőző, a bőrös szakma jelenlegi legfiatalabb mestere.

Lejegyezte: Hubert Erzsébet