Drótos tótok, hátifonók, summások és cselédek az új tájegységben

Míg a 2006-ban megnyitott Felföldi Mezőváros tájegység a szőlő- és bor monokultúrán, illetve céhes tevékenységen alapuló mezővárosi kultúrával ismerteti meg a látogatót, az Észak-magyarországi faluban a parasztság különböző rétegeinek életmódja tárul az érdeklődők szeme elé. E mellett a mezőgazdasági idénymunkát vállaló summások, de a cselédek, a kisnemesi utódok és a vándoriparosok (drótos tót, teknővájó) is megjelennek az enteriőrökben.

Újdonság, hogy a berendezésekben interaktív eszközöket helyezünk el, bővítve az életmódra vonatkozó információkat, megkönnyítve a kiállítás megértését. Ezen kívül több, nem enteriőr-jellegű kiállítást is tervezünk a tájegységbe. Módszertani kiállítást rendezünk, amelyen keresztül a látogatók megismerkedhetnek azokkal a munkafolyamatokkal, amelyeknek segítségével a múzeumban megépülnek a házak, kialakulnak az enteriőrök. Fotótárat alakítunk ki, ahova egybegyűjtjük azokat a felvételeket, amelyek a házak származási helyét: a településeket, embereket és szokásokat ábrázolják. (2. kép) Az imolai istállóban berendezett múzeumi mozival pedig az a célunk, hogy az észak-magyarországi régió színes kultúráját, hagyományait, mesterségeit élvezetesen ismertessük, hiszen egy-egy munkafolyamatnak vagy szokásnak a dokumentálására a filmek a legalkalmasabbak.

Az eddigiektől eltérően a tájegység télen is nyitva tart és látogatható lesz, így a berendezési koncepciók kialakításánál figyelembe vettük a téli ünnepkör szokásait és tevékenységeit.

A patakmenti útifalu fő utcáján egymás mellett sorakoznak a szalagtelkek, a házak között dűlőút visz ki a határban álló csűröskerthez. (3. kép) Érdekessége a tájegységnek a településrész szélén álló majorsági épületegyüttes egy hatalmas, kétemeletes magtárépülettel, – ezt közönségfogadási célokra alakítjuk ki, rendezvények és tárlatok lebonyolítására – és egy un. négyes konyhás cselédházzal. Utóbbiban időutazást tehet a látogató, hiszen a négy szoba – kamra lakóegység négy különböző időszakot fog felidézni, így a cselédek életének változása is nyomon követhetővé válik. A cselédháznak egyetlen közös konyhája van, ebből nyílnak a helyiségek. Az épületben megelevenedik az 1900-as, 1930-as, 1970-es évek és napjaink tárgykultúrája. 1900-ban két család élt egy szobában, a konyhát nyolc család közösen használta. 1930-as években már csak egy család lakott egy szobában, de a konyha még mindig közös volt. Az 1970 körüli szobát a gyári tömegbútorok és a villanyáram használata jellemzi. A negyedik lakrész a 2000-ben történt átalakításokat rögzíti, amikor a tanyán elsőként ebbe a házba bevezetett víz lehetővé tette a fürdőszoba kialakítását.

A majorság alatt állnak az egy csoportban felépített barlanglakások, amelyeket eredetileg a Bükkalja tufakövébe vájtak bele. Mivel a két világháború között több ezer ember élt pinceházakban, fontosnak tartottuk a legfontosabb típusok és a benne élők életvilágának bemutatását.

Az egyhelyiséges noszvaji pinceház bejárata előtt gádor, vagyis kőfalú, cseréppel fedett építmény áll. Az 1930-as éveket tükröző belső egy téli napot mutat be: a konyhaként és szobaként funkcionáló helyiségben a családfő kosarat fon, ebben minden családtagja segíti. Mivel nyáron summásként keresi meg a kenyerét, télen időszakosan hátikosárfonásból jut jövedelemhez. A kosárfonáshoz som, vadrózsa és mogyoró alapanyagot a közeli erdőkben gyűjt, és a gádorban helyezi el a felhasználásig. A múzeumi enteriőrben a munkafolyamat minden részlete megtekinthető: a kosárfonáshoz használt faanyagot a kemencében pállították, vagyis gőzölték meg, ehhez egy belülfűtős kemencét rekonstruálunk a berendezésben. Ezután hasították és kidolgozták a karókat, majd megkaparták és egyengették a vesszőket. A fonás előtt elkészítették a fület és a módlát. (4. kép) A kosárfonáshoz értő kezekre volt szükség, csakúgy, mint a karima, vagyis ráma elkészítéséhez. Az egerbejáró hátik voltak a legkisebbek, de ezen kívül több különböző méretű háti létezett, amik könnyű súlyuk és rugalmasságuk miatt rendkívül alkalmasak voltak gyümölcs szállítására nemcsak háton, de szekéren is. Eger környékén terjedt el leginkább a hátik használata, a gyümölcstermesztés fellendülésének következtében. A Noszvajon dolgozó kosárfonók mindegyikének megvolt a maga körzete, ahová a készterméket szállította.

A hátikosár fonásának bemutatásához segítségünkre volt Noszvajon az utolsó hátifonó mester, Lukács Imre. Ő a hátikészítést az édesapjától leste el, aki szintén kosárfonással foglalkozott; megtanulta például, hol érdemes az alapanyagot begyűjteni, majd később egyedül is nekilátott a kosarak elkészítésének. Biztosított a múzeumunk számára megfelelő alapanyagot, amit a szokásokhoz hűen a gádorban helyezünk el, de azért, hogy mindenki megértse, hogyan is készültek a hátik, több félkész darabot is megfont. (5. kép) Erre azért is szükség volt, mert bár egyszerűnek tűnik, ez egy olyan munkafolyamat, ami rendkívül sok tudást igényel. A munkájáról filmfelvételt készítettünk, amit a tájegységi mozi műsorában vetítünk.

A szomszédos, szomolyai pinceházban a summások életmódja mellett egy kézműves tevékenységre is hangsúlyt helyezünk. Bár a családfő éppen summásmunkára készülődik, és a hat hónapig tartó távolléthez szükséges dolgait pakolja össze (úgymint lavór, ruha, párna, pokróc, szappan, borotva és még sorolhatnánk a summásláda tartalmát), az itthon maradottak sem tétlenkednek. A családban élő nők és gyermekek rececsipke készítésével foglalkoznak. Ez egy téli kereseti forrás, ami plusz jövedelmet jelent számukra. Állítólag a két világháború közötti időszakban egy Alföldről hazaköltöző asszony tanította meg a község lányait 4 hát fáért cserébe a recekészítés művészetére. A kezük alól gyönyörű terítők, függönyök, szekrénycsíkok, polccsíkok kerültek ki, de még oltárterítőket is rendeltek tőlük. (6. kép) A késztermékeket mezőkövesdi kofák vásárolták fel, de maguk a szomolyaiak is batyuztak vele. A recézés egyszerűbb munkafolyamatokból áll, ezért nemcsak gyerekek, de néhol férfiak is bekapcsolódtak a különböző fázisokba. (7. kép) A rececsipke készítésének titkaiba nyújtunk bepillantást, hiszen a recerámára kifeszítve az éppen készülő recét csodálhatják meg az érdeklődők, a szobában pedig halomban áll a késztermék is.

A pinceházak csoportja melletti palóc hadas telken három lakóház található: Karancskeszi, Domaháza és Márianosztra községekből. A borona- vagy favázas, zsilipelt falú épületek közül kettő téli szokást mutat be. A Karancskeszi ház tisztaszobájában a 19-20. század fordulójának fonója tárul a szemünk elé. A család eladósorban lévő lánya fonóba hívta a barátnőit, ezért rengeteg guzsaly áll a lócákon, körben, az egész helyiségben, hogy mindenki le tudjon ülni. (8. kép)

A fonó olyan munkaszokás, amelynek során az általában korcsoport szerint összegyűlő lányok, asszonyok a kenderszöszt fonallá fonják. A fonó ősztől a tél végéig tartott, és fontos alkalom volt a fiatalok életében, hiszen azon kívül, hogy szorgalmasan dolgoztak, lehetőségük nyílt a szórakozásra és az ismerkedésre is. Az este folyamán nyálítókat, vagyis olyan ételeket ettek, amelyektől beindult a nyáltermelésük, ami nagy segítséget jelentett fonás közben. Így kedvelt volt az aszalt gyümölcs, de ezen kívül fogyasztottak mákos kukoricát, görhét, sült krumplit és sült tököt is, általában egy tálból.

Mindenképpen meg kell említeni a Nógrád és Heves megyék északi részén elterjedt áttört díszű palóc bútorokat, hiszen a berendezés legfontosabb darabjait jelentik. A legkorábbi datált példányok az 1880-as évektől ismertek. Az áttört díszítéssel ellátott bútorok (pl. pad, szék, karosszék, tálas, bölcső, asztal) készítésének virágkora a 20. század elejéig tartott. A padok esetében a háttámlát keretbe foglalt tölgy- vagy bükkfa betétek alkották, és ezek voltak áttört faragással díszítve, általában faragóspecialisták, pásztorok keze munkájának eredményeként. A különböző motívumokat (vadászat, címer, huszárok, katonák, pásztorok) ábrázoló padok egyedülállóak Európa díszítőművészetében, ezért a karancskeszi lakóház istállójában kamarakiállítást rendezünk ennek a bútortípusnak a bemutatásával, a motívumok kiemelésével. (új kép)

A szomszédos, Márianosztáról származó épületbe belépve egy disznótoros vacsora pillanatai elevenednek meg. A faluban gazdag hagyománya él a disznóvágásnak és disznótoroknak. A múzeumi ház melegkonyhájában a napközben használt eszközök állnak az asztalon, elmosogatva, míg a szobában a disznótorra terített asztal vonja magára a figyelmet. (9. kép) A levesből, káposztából, hurkából, kolbászból, hólyagos pogácsából álló vacsora alatt a háznál megjelennek a falubeli fiatalok, akik élelmet kérnek a háziaktól. Ezért az ablakba állítják a razsenynek nevezett nyársat, egy egyszerű faágat, amire a tulajdonos ráhúzza a hurkát, kolbászt, kenyeret, nem egyszer savanyúságot is. A nyársra illett verset is tűzni, a következő sorok Kocsmáros László gyűjtéséből kerültek elő:

Ma reggel az ágyban arról értesülök

Kedves barátaim, hogy tik disznót öltök.

Egész nap nem ettem, spórolom étvágyam

Hogy a nyárs tartalmát rögvest bezabáljam.

Disznótoknak az elmúlt nyár folyamán

Répát, tököt a tagból én is hordtam ám.

Nyársam tartalmára így jogot formálok

De soká ne hozzák, mert én bizony fázok.

A palóc hadas telek mellett áll a novaji lakóház, amely a mestergerenda tanúsága szerint 1846-ban épült, kőből. 1897-ben járunk, a családtagok egy rokonuk lakodalmára készülődnek, ezért a kamrában már ott hűlnek a nagykalácsok, amiket ajándékba visznek. (10. kép) A hatalmas méretű kalácsok sütése nem volt egyszerű feladat, a folyamatról filmet készítettünk, amit a kamrában lehet majd megtekinteni. A házba azonban éppen ekkor érkezik meg egy zempléni drótos tót is, aki a rossz idő miatt már a konyhában lát neki az edények foltozásának, a cserepek drótozásának. Kutatásaink során két olyan emberre bukkantunk a zempléni Hegyközben, akik még ismerik ezt a mesterséget, így róluk és a munkájukról szintén filmfelvételt készítettünk, hogy a látogatók is megismerkedhessenek ennek az eltűnőben lévő szakmának a fortélyaival. (11. kép) Az elmúlt évtizedekben a foltozás vált hangsúlyossá, hiszen cserepek drótozására egyre kevésbé volt szükség. A cserépedényeket főleg a lakodalmakban használták főzésre, így a repedés drótozással való javítása háttérbe szorult. Annál fontosabb lett azonban az egyre inkább elterjedő és értéket képviselő zománcos edények megmentése. Így a fazekak, vödrök, tálak, bögrék a foltozás által rendkívül hosszú életűvé váltak. Nemcsak foltoztak, fenekeltek is a mesterek, ha szükség volt rá, és javításra váró sparhelteket is meggyógyítottak. Ezen kívül drótból hajlítottak különböző tárgyakat (pl. fogas,), de kerek és négyszögletes tepsit is rendeltek tőlük. A filmezés egyik legérdekesebb pillanata mégis az volt, amikor egy műanyag lavórt foltoztak meg. 

A nemesradnóti, kisnemesi lakóházban a család férfitagjai családgyűlés, vagyis familiáris gyűlés alkalmából találkoznak. A nagyméretű, cseréppel fedett, téglafalú ház tisztaszobájában megszellőztetik a nemeslevelet, megvitatják a család pénzügyi és gazdasággal kapcsolatos kérdéseit, majd bor és szalonna társaságában mulatják tovább az időt. (12. kép)

A tájegység második felében áll a híres perkupai kőművességet reprezentáló ház, ahol egy lakodalmas vacsora pillanatai elevenednek meg. Mellette, az erdőhorváti épületben a kerek perec sütésével ismerkedhetnek meg a látogatók. (13. kép) A perecet nem mindenki tudta elkészíteni, még Erdőhorvátiban sem, perec-sütők foglalkoztak ezzel a tevékenységgel: a gyúrás után a tésztát csíkolták, majd a kerekre formázott pereceket megfőzték, és csak ezt követően sütötték meg a kemencében. A horváti asszonyok nemcsak otthon sütöttek perecet, piacra is jártak vele egészen Miskolctól Sátoraljaújhelyig, de családnál is megsütötték, ha volt megrendelés. A sárospataki diákok vacsorájához heti egy mázsa perecet sütöttek a horváti asszonyok a 20. század elején. Az erdőhorváti lakóház érdekessége a perecsütéshez szükséges kabolás kemence, amelynek szájnyílása a szobában van, és az e fölött lévő kaboláról, vagyis füstelvezető kürtőről kapta a nevét.

A filkeházi lakóházunk interaktív kiállításként fog üzemelni, hiszen az itt lévő, hiteles másolatként elkészített, zömében sátoraljaújhelyi bútorokat bárki kipróbálhatja.

Reméljük, rövid leírásunk felkeltette a kedves olvasók érdeklődését, várunk szeretettel mindenkit a 2010 júniusában nyíló új tájegységünkben!

Batári Zsuzsanna