Az Év Mestere - Mesterségek Ünnepe 2009

Régi csodálója vagyok Antóniának. Ki tudja már, hány éve, hogy először álltam meg, amikor egy földre dobott gyékényen csuhélovat kötözgetett. Kezeiben az az élettelen kukoricalevél vágtató szilaj paripává „varázslódott”, lebbent a sörénye, épp’, hogy neki nem iramodott szemünk láttára. Nem csak a gyerekeknek gyökerezett földbe a lába, ha előtte álltak...

Aztán úgy adta a jó sorsunk, hogy 2001-ben együtt laktunk Párizsban és Lyonban, amikor a NESZ minket is delegált a Franciaországban megtartott Magyar Kulturális Év alkalmával kiküldött kézművesek közé. Az a két hét „megpecsételte” kapcsolatunkat, barátok lettünk.

Nem hozott sok kész portékát, inkább csak alapanyaggal szerelkezett fel, csuhéval, rafiával. Ott születtek aztán a szebbnél szebb paripák, királylányok a francia bámész szemek láttára. Egyikhez-másikhoz aztán olyan szoros érzelmi szálak fűzték, amint lelket lehelt beléjük, mint igazi „gyermekéhez”, nem akarta el sem adni. „Védőárat” mondott rá, ami szerinte olyan magas volt, hogy nem hitte, akad emberfia, aki megad ennyit egy csuhéfiguráért. Ugye, szinte mondanom sem kell, hogy kivétel nélkül, mindre akadt vevő percek múlva, amint közös sátrunk pultjára kikerültek.

Antóniának csuda egy keze van. De nem elég puszta kézügyesség ahhoz, hogy valaki ilyesformán tudjon néhány mozdulattal kukoricalevélből perdülő szoknyás királylányokat, vágtató lovat, igazi paripákat összekötözni.

Ezekben a figurákban benne van Antónia egész élete. A tanyasi kislánykori minden megfigyelése, a gyermekkori mesevilág összes élménye, különös természetének, lelkének hiteles lenyomatai ezek a senki más munkájával össze nem téveszthető „lények”.

Antóniának három gyermeke van. A két kisebb (akik 18 és 25 évesek ám!) eltanulta a fogásokat édesanyjától, és kezük alól szintén csuda szép figurák kerülnek ki. Horváth Virág például legutóbb a brémai muzsikusokat formálta meg – meséli büszkén az édesanya.

Antónia tizenöt éve már, hogy Szigetváron az általános iskolában az esztétikai nevelés keretében harmadik osztályosokat oktat és tanít nagy örömmel.

A mesterségbeli technikai tudás továbbadásának nagy eredménye még, hogy tanítványai eljutottak idén is Békéscsabára, a „Vándorlegény” pályázatra.

De ő magának is szép eredményei vannak a pályázatokon, amik közül most kettőt emelt ki, azokat, amiket igen szép mottóval hirdettek meg:

1, 1997-ben a „Kérem én még nem játszottam” pályázat első helyezettje lett,

2, 2000-ben pedig „Gyí’ lovam, gyí’ Betyár” pályázaton második díjjal jutalmazták négy tanítványával közös munkáit.

Antóniával öröm találkozni. Én még sosem láttam úgy, hogy ne mosolygott volna a szeme, hogy ne lett volna hozzám – de másokhoz is – egy-egy kedves szava.

Jellegzetes ruháiban, mint egy angyal lebben, megvan hozzá a derekáig érő haja, légies alakja is. Mindig egyforma, mindig feltöltekezhet derűvel, életszeretettel, aki van olyan szerencsés, hogy a közelébe kerülhet.

Antónia tagja a Kaptár Egyesületnek, de a Játékcéhnek is. Szerencse, hogy a Mesterségek Ünnepén e két társaság szinte egymással szemben kapott helyet a Budai Várban. Így míg Ő a Kaptár Egyesület portáján, addig férje és Virág nevű gyermeke a Játékcéhnél tartotta a mesterség bemutatót.

Minden évben van egyetlen mester, akit kitüntet a Népművészeti Egyesületek Szövetsége azzal, hogy „Az Év Mestere”-ként köszönti és ünnepli. Idén Horváth Antóniára esett a választás. Aki járt már a Mesterségek Ünnepén, az tudhatja és láthatja, hogy több száz kézműves közül kell kiválasztani azt az évenkénti egyet. Így ha ekkora dicsőség ér közülünk valakit, méltán lehet büszke és boldog, hogy éppen Ő lett a kiszemelt. És okkal ünnepelhetjük, gondolhatunk rá úgy, mint közülünk a legjobbra.

Horváth Ágota