Győri Balázs faműves szakoktató a beszélgetőtársam, aki a Hajdú-Bihar megyei kisvárosban, Nádudvaron működő Népi Kismesterségek, Szolgáltató Mesterségek Szakiskolája tanára.

Balázs édesapja szobrászművész, nagynénje szövő, a családi indíttatás meghatározó volt számára.

Mit tudhatunk a Junior Prima díjról?

2007-ben döntött úgy a VODAFON, hogy a méltán sikeres Prima Primissima mellé egy, a fiatalok kiválóságát méltató Junior Prima díj nevű új elismerést indít társalapítóként, úgy, hogy a Magyar Oktatás és Köznevelés ügyének támogatását vállalta magára e program keretében. „Meggyőződésünk, hogy globális értékeink és helyi tapasztalataink révén itt tudjuk a legnagyobb hatást elérni. Ezzel a díjjal kívánunk hozzájárulni az oktatásban, nevelésben végzett tanári munka rangjának, erkölcsi és anyagi elismerésének növeléséhez. E terület sok tehetséges fiatal számára nyújt bizonyítási lehetőséget, és bár a fiatalokat eddig is lehetett jelölni, nem sok esélyük volt a kimagasló életművet maguk mögött tudó, idősebb kollegáikkal szemben. A Junior Prima Díj megelőlegezi a bizalmat: a tehetség elismerésével arra bátorítjuk a fiatalokat, hogy ne adják fel álmaikat, menjenek végig bátran az elhivatottságuknak leginkább megfelelő úton.” /Beck György vezérigazgató, VODAFON/

Tudja-e hogy Önt ki javasolta a díjra?

A pesti Képzőművészeti Egyetemen tanít Kiss Tibor egyetemi docens, aki engem javasolt. Az a módja, hogy ha valaki hall egy, a szakmájában jól tevékenykedő fiatalról, akkor azt felkérik, adjon be önéletrajzot, vagy felterjesztik tudta nélkül. Én beadtam ezt az anyagot, a kuratóriumi tagok kb. a 70 beérkezett pályaműből csak tíz embernek adták e díjat.

Nagyon különlegesnek tartom, hogy egy huszonéves fiatalember érett pedagógiai célokkal és tapasztalatokkal rendelkezik és nem elsősorban saját maga mutogatása, alkotásainak bemutatása a célja, hanem ismereteinek átadása a legfontosabb a számára…

Úgy gondolja, hogy ezt a „vonalat” a családból hozta?

Igen. Egyrészt édesapám hatására indultam el ezen az úton. Nagyon kötődtem  az asztalossághoz, ezt a mesterséget kezdtem tanulni. Aztán úgy alakult, hogy egy alkalommal kikerültem Nádudvarra a szakiskolába.  Édesapám ismerte a majdani mesteremet, Galánfi Andrást és az ottani egyszeri látogatás elég volt ahhoz, hogy eldöntsem: ide akarok járni tanulni. Az elszántságomnak köszönhetem, hogy mesterem nem várakoztatott egy évet, hanem felvett az akkori végzős csapatba. Onnantól kezdve magával ragadott ennek az iskolának a szellemisége, „vitt magával az ár”, másképp nem is lehet mondani.

A mester keze alá kerülve nagyon sok olyan információt, élményt kaptam, ami ma napig is bennem van és ma is ez visz tovább. Ma is ez éltet, tudom, hogy ennek van értelme. Nap, mint nap megtapasztalom, hogy milyen egy pedagógus számára az, amikor az értéket át tudja adni és az befogadhatóvá válik a növendékekben.

Édesapám szobrász, sokféle anyaggal dolgozik, többek között fával is, ami engem is elragadott. A fa megmunkálása egyrészről egy mesterséget adott nekem és másrészről egy pedagógiai pályát, mely remélem, sokáig kitart.

Milyen távlati céljai, álmai vannak az oktatásban?

Sok, melyeket folyamatosan megvalósítok, és persze közben újak is születnek, van tehát tervem, vannak feladataim. A mesteremtől is azt tanultam, hogy nagyon jó az, ha az idősekhez elviszem a tanítványaimat, ők szellemileg és technikailag is át tudják adni a tudásukat, első kézből. Célom, hogy tapasztalják meg a növendékek a mesterséget és ismerjenek meg olyan mesterembereket, akik biztosabbá teszik őket a szakmai tudásban.

Meg kell ismerniük, hogy az évente visszatérő szokások, a farsang, a húsvét a szüret, a téli hagyományok milyen közösségi életet, életformát teremtettek a 100-150 évvel ezelőtti vagy még régebben élő emberek számára. Ezen keresztül tudomásukra hozható a tárgyalkotás tudatossága, használhatósága. 

Ezért ebben a mesterségben nemcsak a technológiát szükséges elsajátítani, hanem a szellemiséget, amelyből az alkotás során fog tudni majd merítkezni az alkotó. Meg kell ismernünk, hogyan éltek ezek az emberek, akiknek a hagyományát tovább éltetjük.  Ehhez pedig nagy alázat és tisztelet kell az iránt, amit elődeinktől kaptunk.

Hogy fogadják a növendékei ezt a szemléletet?

Kilenc és tizedik osztályban már tanulnak néprajzot, néptáncot, népzenét, és mesterségbeli fogásokkal ismerkedhet meg szakmánként az, aki ebben az iskolában folytatja tanulmányait nyolcadik után. Aki pedig egyből szakmára jelentkezik, annak csak két év áll rendelkezésre, hogy megtanulja ezeket a tárgyakat. Nem mindenkivel lehet mindent megszerettetni, de lehetőséget kapnak, hogy teljes egészében éljék meg és érezzék át a népi kultúránk adta értékeket. 

Elsősorban élményeken keresztül próbálom bevezetni őket ebbe a világba.

De egymástól is sokat tanulnak a gyerekek. Ha látja saját társát vagy éppen a tanárát táncolni, énekelni, akkor ez a látvány, ez a hangulat, hatással van rá, és talán úgy dönt, hogy erre neki szüksége van, mert megdobogtatta a szívét, és fontosnak gondolja. Sok értéket adunk és kapunk egymástól.

A tudatosságot, az értéket is meg kell mutatnunk a tárgyakban. Azt, hogy nem véletlenül viselik a tárgyak magukon a formai és felületi gazdagságukat. Üzenetet és jelentés hordoznak. Találkozások mesterekkel, néprajzkutatókkal, a táborokban együtt eltöltött idő kell ahhoz, hogy elfogadják és megszeressék, megértsék ezt a szellemiséget.

Kisgyőrben például olyan szellemiség van, amely önmagában is varázslatos. Lassan három éve járok a diákjaimmal a mesés környezetbe, ahol az ottani emberek és az ott táborozó mesterek erősen hatnak a gyerekekre. Komolyan veszik őket, elbeszélgetnek, és ezzel hatnak rájuk.

A példa tehát nagyon fontos, a környezet, egy közösség hatása is, a társművészetekkel való kapcsolat: a néptánc, a zene szintén. A népzene és a népdal egy olyan kapocs, amely segít összekötni ezt a teljes szép egészet.

Hol találkoznak a fiatalok a társművészetekkel?

Az iskolában van táncoktatás, ahol a gyerekek különféle táncokat ismerhetnek meg, és megtanulhatják a település táncát, például a „nádudvari félfordulóst” és az ehhez kapcsolódó népdalokat is. A mi iskolánk méltán büszke a táncoktatóira, hiszen archív videó felvételről sikerült megtanítani ezt a rég elfeledett táncot.

Van egy nádudvari néni, akinek van egy kézzel írott népdal-gyűjteményes füzete, ezt szeretnénk még időben archiválni, hogy tovább adhassuk.

Mi a tapasztalata, van-e reális esély arra, hogy a végzés után a fiatalok műhelyt nyissanak, vagyis megvalósítsák azokat, amire tanította őket?

Lehetőség, van, kitartás kell. El kell indulni, el kell kezdeni a célokat megvalósítani, műhelyt létrehozni, tudván azt, hogy ez egy nagyon költséges mesterség. Hosszú idő, mire egy jól felfelszerelt műhelyt kialakít egy fafaragó. A gépesítés, a fejlesztések a pénzek visszaforgatásával segítheti a mielőbbi előre lépést, és meghatározó a jó hírnév és a megbízhatóság. Lépésről lépésre lehet ezt felvállalni.

Van jövője és értelme a kézműves mesterségnek. A fiatalok érdeklődése is ezt igazolja, amikor az iskola bemutatókat tart különböző rendezvényeken.

Hogyan tudja segíteni a növendékeket, ha már elhagyták az iskolát?

Segítek abban, hogy hol lehet anyagot, eszközt venni jobb áron, mire érdemes odafigyelni kezdetekkor. Igényt is tartanak erre a diákjaim, s én ennek nagyon örülök. Kialakul két év alatt egy olyan viszony, ami feljogosítja őket arra, hogy segítséget kérjenek tőlem, hiszen ez nem csupán két éves együttmunkálkodás. Azt gondolom, hogy a lelki támasz, a biztatás a szakmai figyelemmel követés hozza meg náluk a szakmai előre lépést az életben.

Önben a pedagógus vagy az alkotó ember az erősebb?

Úgy érzem, hogy egyenlően együttes erővel dolgoznak bennem ezek a képességek.

A Junior Príma díjat 2008-ban Győri Balázs a magyar néphagyományok megőrzésért és a faműves mesterség széles körű megismertetéséért tett erőfeszítései alapján kapta meg.

Gratulálok hozzá!

Hubert Erzsébet