Műhelyének polcain hívogatóan sorakoznak a gyönyörű tárolóedények, kicsik és nagyok, gömbölyű hasúak és oválisak. Kenyereskosara Móra Ferenc novelláiba kéredzkedik. Szeretettel öleli magához, simítja meg a nagyapjától megmaradt egyetlen öblös edényt, nem a sajátjaival büszkélkedik.

Egy dologról nem beszél szívesen: a díjakról, elismerésekről, oklevelekről. Azt mondja, jobban örül az ilyen érdeklődő látogatásoknak, a vásári bámészkodók álmélkodásának. Hagyjuk hát mesélni, hadd avasson be minket is élete és mestersége titkaiba.

„1939. december 6-án születtem Nagykörűn, tehát szinte az egész életemet ebben a faluban éltem le. Édesapám 1941-ben meghalt, én akkor két éves voltam, nem is emlékszem rá. Nehéz idők jöttek akkor a családunkra. Nem sok iskolám van, mert tíz éves koromtól komoly fizikai munkát végeztem, arattam, zsákot hordtam. 16 éves koromra, 1956. január 1-től hivatalosan is TSZ-tag lettem, innen számít a nagykorúságom. Voltam gyalog munkás, aztán traktoros, majd gépkocsivezető. A végén még egy buszom is volt. 41 évet dolgoztam a TSZ-ben, innen mentem nyugdíjba 1996-ban. Két lányom, három unokám és egy dédunokám is van.

A nagyapám készített szalmaszakajtókat. A nagyanyám sokszor mesélte, hogyan csinálta. Lenéztem a megmaradt tárgyakról a mintát és én is megpróbáltam. Teljesen autodidakta módon. Innen az indítás. Az elsőt 10 éves koromban készítettem, aztán a dolgozó évek kimaradtak. 96 után kezdtem újra.

Szinte szálanként szedem a búzát, én nem rozsszalmát használok. Ha 50 cm hosszú, akkor az már nekem jó. Megengedik, hogy bemenjek a földekre, mert én rendesen szedek, még a kalászt is úgy hagyom ott egy kupacban, hogy a kombájn fölvehesse. Én nem ártok ezzel senkinek. Viaszérésben szedem a gabonát, amikor a szem még puha és a szára még zöldes. Itthon aztán csupasz kézzel leszedem a leveleket, és jól megszárítom, hogy egy se maradjon nedves, mert attól az egész bepállik. Aztán ha meg mag marad közte, jön érte az egér. Szóval figyelni kell. A kezem olyan, mint a reszelő, nem kell nekem kesztyű, de bizony a városi kezecskék ezt nem bírnák így csinálni.

Fűzvessző hasítékkal varrok. A mogyoró gyengébb, könnyebben szakad. Ezt is jól elő kell készíteni. Én a Tisza mellől rendelem az osztályozott, főzött, hántolt fűzt. Jól beáztatom, aztán ezzel a fahasítóval három felé veszem. Az elején a kis késemmel néha besegítek, hogy pont a közepén hasadjon. A vastagságától függ, hogy 3, 4 vagy 6 szálra hasítom-e. Aztán késsel olyan finomra tisztítom, hogy amikor a szakajtó hasán végighúzza a kezét, nem is érzi, hogy a varrószál kidomborodik. A két élét is lekerekítem, hogy ne legyen éles. Én nem teszek a szájára mintát, mert ez a leginkább elkopó rész, használatban többször kell javítani. A régieken se igen van, csak jó szorosan rátekerve. A szája is olyan, mint a fenékgyűrű. Így rímelnek egymásra. Csak a szájába négy méter varrószál is belemegy, ha szépre és tartósra akarom csinálni. Ahol elkezdem a gyűrűt, ott is fejezem be. Én kívülről varrok, nem is tudom, mások hogyan tudják belülről ölteni, ha keskeny a szája. Az én öltéseim balra állnak. Száraz szalmával dolgozok, mert a vizes sose száradna ki. A bőrgyűrűbe jól beletömködöm a szálakat, mindig a vastagabb vége megy először bele, erővel meggömbölyítem, betekerem hasítékkal és a következő sort úgy öltöm hozzá, hogy az előzőből is veszek hozzá egy keveset. A hasíték viszont mindig legyen beáztatva, hogy ne gyökkenjen meg, ne törjön. Én mindig ruhával áttörlöm varrás előtt, így szép fényes lesz, mint a selyem. Ha úgy érzem, hogy laza a bőrgyűrűben az anyag, újabb szálakat tömök bele. Néha középre egy gyékényszálat is becsúsztatok erősítőnek, meg a fűz hasíték kiszedett közepét. Az is jó tömőanyag. Semmi se vész kárba, mint régen.

Amikor toldom a varrószálat, jó erősen két sor közé húzom a rövid véget, és a következő sor fogja hozzá, hogy ki ne bújjon. Az én munkáim olyan szorosak, hogy vizet lehetne benne tartani, nem folyna ki. Tartsa csak a fény felé. Sehol se lehet átlátni rajta. Szégyellném is magam, ha lyukas lenne. Ha megkopogtatjuk, szinte fa-szerű kongást hallat, olyan kemény. Erre akár rá is lehet ülni, olyan szilárd. Nem nagyon díszítem, az csak gyengítené az edényt. A természetes anyag szellőzik. Az alját kicsit homorúra kötöm, hogy több hely legyen a föld és az alja között, de a gyűrű miatt is eláll. A fenékgyűrűt teszem rá legutoljára. A teteje a legnehezebb, mert annak pontosan bele kell passzolnia a szájnyílásba. Ha kerek az edény, a fogója is kerek, oválishoz meg ovális illik.

Készítek kópicokat és szakajtókat is. A kópic gyűjtőfogalom, mindenféle tárolóedény, ami szálas anyagból készült. A szakajtóba ruhát tettek, s ebbe szakajtották be a kelesztő teknőből a kenyértésztát. Így ez volt a mérce, volt kisebb, nagyobb. De a méretét a kemence szája és a lapát szélessége határozta meg.

A polcon 200 órás darabok is állnak. Azokban több mint egy hónapnyi munka van. A vége felé már úgy utálom őket, hogy legszívesebben megtaposnám. Aztán másnap reggel azzal ébredek, hogy bizsereg a kezem, mikor foghatok már hozzá a munkához. Akiben ez nincs, az ne is akarjon szakajtót kötni.”

A napsütéses délután körbeautózzuk Nagykörűt, benézünk a művelődési házba, ahol az újonnan épített kemence próbafűtése adja a meleget. A Tiszán megcsodálom a kötél vontatta kompot, a révészházat, sétálunk a töltésen, majd búcsúzunk, s én buszra szállok. Gregor Balázs integet, s ígéri, legközelebb a kosárkötésről mesél. Köszönöm szíves vendéglátását.

Lejegyezte: Tüskés Tünde