kiállítás a Mesterségek Ünnepén

A népi kézművesek évente megrendezett legjelentősebb találkozási alkalmán, a Mesterségek Ünnepén, a Budai Várban, ez évben a kosárkötők vállalták a bemutatkozást.

A kiállítás ideje alatt, a Mesterségek Ünnepének mind a négy napján délelőtt és délután is tárlatvezetést tartott, s mondhatom, nagy létszámú érdeklődő hallgatta.

Tudja-e a kedves olvasó, hogy a szőtt gyékényt a Kárpát-medencébe érkező magyarok és a velük vándorló népek már ismerték? Ezt az ismeretet  az 1930-as évekből Móra Ferenc  kutatásainak köszönhetjük.

Tudja-e, hogy Európában csak nálunk, Magyarország keleti részein, például Biharban és Bihorban, a mai Románia területén  kötik gyékényből a szakajtót?

Mindezeket  és még nagyon sok más, fontos ismeretet e kiállítás kapcsán Tőle tudtam meg és ezt most örömmel megosztom a kedves olvasóval!

Kevésbé tudjuk, hogy milyen tudással érkeztünk ide a Kárpát-medencébe, s azt sem, hogy az utána levő 3-400 évben mivel egészült ki ez a tudás. Az ideérkezésünkkor sem voltunk egységesek, lehettek olyan törzsek, akár a magyarok közt is, akik olyan  különleges tudással rendelkeztek, amivel más törzsek nem.

Elég sokat foglalkoztam a gyékény növény történetével  nemezkészítőként is. Móra Ferenc kiásott egy honfoglaláskori gyereksírt Szeged mellett, ahol a gyerek szőtt gyékénybe volt csavarva. Ha Móra Ferenc ezt nem ássa ki, nem vizsgálják meg a gyékényt, és nem azonosítják, akkor nem lenne bizonyított a folyamatossága ennek a mesterségének Magyarországon.

Ez azért is érdekes, mert tulajdonképpen egyetlen más európai ország sem ismeri a feldolgozását. Csak az tudja ezt a mondatot  kimondani, aki viszonylag  átnézte a teljes európai tudásanyagot könyvekben, múzeumokban, vagy a helyszíneken járva. Két kicsi folt van Európa szélén, a Kaukázus és Törökország, ahol a szőtt gyékény megtalálható, ezeken kívül  Európában sehol. A szakajtót meg egyáltalában nem köti európai nép így. Hasonlóan kötik, de mindenhol szalma az alapanyag, amit  aztán varrnak, vessző- vagy mogyoróhasítékkal. Ez egy magyar sajátosság. Tehát elképzelhető, hogy a honfoglalás idején nemcsak gyékényt tudtunk szőni, hanem szakajtót is kötni, vagy valami hasonlót, halász szerszámot, halász szatyrot.

Számomra nagyon érdekes dolog, hogy a Dunától nyugatra nem ismerik a gyékény felhasználását, kivétel  a Fertő-tó környéke, ahol szövik a gyékényt, de ott sincs szakajtókötés, se szatyorkötés, keletre viszont ismerik. Mi az oka, hogy nem a teljes magyar nyelvterületen létezik, hanem az Alföld ennek a központja?
Ilyen mélyre persze nem mehetünk most bele ezekbe a dolgokba, de hogy létezett 1000 ével ezelőtt a kosárkötés, az bizonyos.

Mi mond ennek ellent? Az, hogy a közép-ázsiai pásztornépek nem tudnak kosarat kötni, hanem mindent bőrből készítenek. Én magam is tanítottam Forgács Sándorral (aki az idén lett a népművészet ifjú mestere) egy svájci alapítvány támogatásával Kirgiziában, kirgizeknek, akik ilyet életükben nem láttak. Ez egy segélyprogram keretében történt,  de tulajdonképpen nem sikerült elterjeszteni a kosárkötést a kirgizek között.

Beszélgetésünk „fonala” most „áthajlik” az Érmellékre. Közös ismerősöket emlegettünk, hiszen a Debrecentől csak 20 km-re levő Székelyhíd, a terület közigazgatási központja,  90 %-ban magyarok lakta kisváros. Évek óta szoros munkakapcsolat és barátság köt össze bennünket az ottani Művelődési Ház igazgatónőjével, a helyi református lelkésszel, az általános iskola tanáraival, az ottani civil szervezettel, vezetőivel.

Azt tapasztalom, hogy itthon már alig vannak parasztemberek, akik kismesterségekkel foglalkoznának.

Néhány éve Hajdúszoboszlón még tudták, mi a dikó. Feja Jóska még a szemünk láttára gyékénnyel  kötötte be, de sajnos, mostanra ez eltűnt. Alig vannak parasztemberek, akik hagyományosan élnének, dolgoznának, régi mesterséget őriznének. Ezért nagy élmény volt számomra, hogy a határ túloldalán ugyanaz a kép fogadott, mint első tanúlmányutjaink alkalmából az 1970-es évek elején. Ez hatalmas lendületet adott nekem. Mondtam magamnak,  „István,  mégegyszer megnézheted, amit átéltél már korábban, vagy olyan, mintha visszatérne a gyermekkorod”…

Így léptem be az Érmellékre.

Egy kicsit már megjavították az aszfalt utat, de keresztülmennek rajta a libák, hosszú sorban. Ez ugyanígy volt a 70-es években Hajdú-Biharban, ezért ugyan nem kellett elmenni a határ túloldalára, de ma már csak ott látható. Ahogyan az emberek mozognak, ahogyan a szőlőben dolgoznak…, felidézik bennem a korábbi hangulatot.

Na, itt találtunk rá Szalacsra. Erről a faluról azt mondták régen, hogy „Szeged halad, Szalacs marad”. Olyan  sókereskedelmi központ volt, mint Szeged. Valaha  a lakosságának a fele, talán több mint fele, szék készítéssel foglalkozott. Minden szomszéd faluban, ahol széket faragtak, kiderült, hogy a mesterek Szalacsról települtek át. Tehát a nagy kiterjedésű Érmelléknek egy szék-készítő központja volt, ez volt Szalacs. De nem csak székeket, hanem hárságyakat és a karospadokat is készítettek. Az Érmellékre gondolva meg kell említenem Kéri Gáspár fogorvost, akinek Gálospetriben van egy tájháza. Nagymamája házát újította fel olyanra, mint amilyen az valaha volt, úgy néz ki a kapu, a tyúkól és minden, mint valaha, még arra is gondot fordít, hogy az állatok is olyanok legyenek, mint valaha.

Megszállott ember, aki nagy gyűjteménnyel rendelkezik. Most Szalacson épít tájházat.

Az ő gyűjteményéből rendeztünk Kecskeméten egy kiállítást, „Sással bekötött székek, padok, ágyak az Érmellékről” címmel,  majd ez a kiállítás ment Nádudvarra. Ott egy kicsivel több kiállított tárgy volt. A helyi kézművesiskola munkáival gazdagítottuk. Ezután Hajdúszoboszlón mutattuk be, bővítve a kiállított anyagot. Annyira magával ragadott a magyar népművészetnek ez az érdekes része, hogy kiállítás-sorozatot tervezünk. Ezért akarok együttműködni olyanokkal, akiknek szintén szívügye ez. Nemcsak az kell, hogy kiállítások legyenek, hanem az is, hogy meginduljon egy oktató folyamat az Érmelléken is és nálunk is.

Megkérdezhetné valaki, hogy szépek-e ezek a székek? A beszélgetőtárs és a kiállítás látogatók is csak igennel tudnak válaszolni.

A sok székfaragóból egy utolsó nemzedék maradt napjainkra. Ők 2002 körül hagyták abba a munkát, akkor haltak  meg. Tőlük még többet lehetett volna tanulni. Most már csak a tárgyak vannak meg, és az utolsó mester Szalacson, valamint a bátyja Érmihályfalván. A régi székek nemes fából: szilvából, vadcseresznyéből, dióból vagy hársfából vannak. Olyan gondos a megmunkálásuk, mint egy csodálatos szoboré.

A falu nem akarja már ezeket a székeket, a város meg még nem fedezte fel. A kettő közt ott áll a mesterség pusztulófélben,ezért kellene tennünk valamit.

Miért  beszélsz ezekről a tárgyakról ilyen részletesen?

Mert  a Nemzeti Galériabeli kiállításon a látgatók megtapasztalhatták az említett székek, padok, dikók csodálatos arányait, míves kidolgozásukat, a sásfonat szépségét.

A legügyesebb mester, id. Fazekas Károly, 2002-ben halt meg, a kiállításon néhány széke, és az arcképe is látható volt. A ő munkája a kosfejes, cseresznyefából faragott karosszék, munkaszéke, egy gyerekszéke, és egy hárságy, amit mi dikónak nevezünk. Emellett a 72 éves mesternek, Kovács Imrének egy szék együttesét mutattuk be, ami a következőkből állt: kis gyerekszék, munkaszék, evőszék, etetőszék, karosszék.

Visszatérve a kiállításhoz: mi a véleményed a mai, magyarországi kosárkötők bemutatójáról?

Három nagy csapás érte a magyar kosárkötést az elmúlt évtizedekben.

Az első csapás az volt, hogy egy szép napon megszületett a műanyag kosár.  

A második csapás a szövetkezetek felszámolása volt, a 90-es években, amikor minden magán kézbe ment át. A szervezettség, a kereskedés és a külföldi kapcsolatok a semmibe zuhantak.

A harmadik csapás az volt, amikor beáramlott az afrikai és a kínai kosár, amihez az európaiaknak semmi köze, de amikor a kereskedő látta, hogy az fillérekbe kerül, elárasztotta vele a honi piacot. Ezzel a hazaiak nem tudnak versenyezni.

A legférfiasabb kosárkötés azért még tartja magát, ez a bútorkészítés. Igaz, hogy ennek a meglétét is fenyegetik az Ázsiából behozott bútorok. A fűzfavesszőből készített kerti bútorok, valamint szekrények készítéséből még meg lehet élni, csak nagyon nehéz munka.

Ha azt kérdeznéd, hogy a kosárkötésből mi az, ami még élő ma, akkor azt mondom, hogy a csuhé szatyrok és a szalma díszek készítése. Ezt könnyen, kis műhelyben, otthon az asszonyok el tudják készíteni. Ez is látszik a kiállításon. A parasztemberek munkája, mesteremberek munkái elfogyóban vannak, helyüket betöltik azok a mai városi alkotók, akik ezt tanfolyamokon tanulták.

Hol lehet napjainkban tanulni ezeket a kismesterségeket?

Ez is egy folyamat eredménye. A 70-es években, amikor mi elkezdtünk kosarat kötni, akkor a kaskötés, vagy más néven a kosárkötés a magyar falvak legtöbbjében még létezett, egy-két ember télen mindenütt foglalkozott vele. Akkoriban nem volt még kézműves iskola. Mára megszülettek az iskolák, 1995 és 2000 között volt vagy 40 ilyen az országban. Mára ebből 2-3 maradt, hogy mi az oka, ne kérdezd. Ezek megoldották azt az átmenetet, hogy nem a faluban tanulták meg a mesterséget a fiatalok, hanem egy mestertől egy szakiskolában. A kiállítás szebb képet mutat, mint ahogyan ez mesterség ma igazából él.

Milyen szempontok szerint rendeztétek a kiállítást?

Én nem voltam benne a rendezői csapatban. Ha rajtam múlik, én a régi réteget gondoltam volna hangsúlyozottabban bemutatni. Mióta ismerjük Bartók Béla és Kodály Zoltán tevékenységét, azóta ismerjük a  régi és az új stílus közötti külbönbséget. Ez sajnos  a kézművességben máig nincs feldolgozva.

Jónak látom a rendezést és a kiállítást, mert a közönségnek ez a jó. Nagyon eltaláltnak érzem. Talán egy gond felmerülhet vele kapcsolatban: nem mutatja be a táji sajátosságokat, kissé összekeveri a tárgyakat. A látogatót az érdekli, hogy a tárgy szép-e vagy sem, bevinné-e a lakásába, vagy sem. Tüskés Tünde, Bárány Mara gyűjtötte össze az anyagot, és elmondhatom, hogy mindenkinek nagyon tetszik.

Milyen az arány az új és a régi használati tárgyak között a kiállításban?

A megújítás jelen van, de nem több, mint amennyi kell. Sajnos, szinte csak 20 évente kerül sor ilyen átfogó kiállításra. Maguknak a kosárkötőknek is nagy megtiszteltetés, ha alkotásuk kiállításra kerül.

 Hol a helyünk nekünk magyaroknak ezzel a mesterséggel a világban?

Az, hogy a kukorica csuhé pödrésében milyen ügyesek vagyunk, az nem túl izgalmas dolog, hiszen az ismert más népeknél is, például a szlovákoknál. A fűzfavesszőből kötött kosarak pedig Európában mindenütt megtalálhatók. A mi különlegességünk a gyékény feldolgozása.  Ebben kellene még valamit tennünk. Csak a megőrzésre látunk jó példákat a használati tárgyak készítésekor. Az a gond, hogy az alapanyagot egyre nehezebben akarják az emberek maguk levágni.

Hogyan vannak jelen a szálas anyaggal foglalkozó alkotók a kiállításon és a vásáron?

Jelen van a székelyföldi szalmakalap, a mezőségi szatyor, a beregi kosár, a kiállítás legnemesebb része, szerintem, Erdélyből származik.

Ami látható a vásárban és a bemutatók alakalmával, az jó minőségű.  Az egyesületekben sok a kosárkötő. Nagy gondnak érzem, hogy nincs bolthálózat. Korábban nem kellett népművésznek lenni ahhoz, hogy valaki el tudja adni a portékáját egy üzletben.

Visszatérve a Nemzeti Galériában rendezett kiállításhoz, gondot okoz, hogy nehezen férnek az érdeklődők a kiállítás bejáratához, hogy nincs elég tábla, ami felhívná a kiállításra a figyelmet.

Aki feljön ide a Budai Várba, az az 50-100 ezer ember, egyetért azzal, amit mi gondolunk a kézművességről. A maradék másfél millió budapesti , aki még nem találkozott ezzel a műveltséggel, talán egyszer majd megszereti.

A kissé kesernyésre sikerült befejezés azonban nem tartós István lelkében. Amikor a délutáni tárlatvezetésre megyek, ismét emelkedetten és derülátóan, igazi tanár módjára beszél a természetes anyagokról, a mesteremberekről, arról a csodálatos világról, ami itt a kiállításon körülveszi és hatalmában tartja immár sok évtizede.

Hubert Erzsébet