|
Fazekas Pince nyílt Szekszárdon a Babits Mihály Emlékház udvarán
Robogok Szekszárd felé… Szinte el sem akarom hinni, hogy 11 év telt el azóta, hogy legutoljára Bíró Ancihoz mentem ugyanezen az úton, boldog izgalommal, hogy kiválasszuk együtt azt a ruhát, amiben a legcsinosabban vehette át a Népművészet Mestere címet augusztus huszadikán.
Ki gondolt arra akkor, hogy a rákövetkező szeptember elsején már siratjuk, mert örökre elment.
Cikáznak fejemben az emlékek, különös alakja, még különösebb egyénisége és egyedi stílusa, műhelyének illata, rekedtes hangja, jellegzetes nevetése, mosolya…furcsa, hogy most nem hozzá megyek. Emlékkiállításra tartva emlékezem.
10 nappal Anci születésnapja előtt, 2009. július 14-én a Wosinsky Mór Megyei Múzeum Babits Mihály Emlékház kertjében Fazekas Pince névvel kiállítás nyílott.
Az udvarra belépve jóleső duruzsolássá váló beszélgetések moraja fogadott. Rokonok, barátok, tisztelők, műkedvelők gyűltek össze ezen a kánikulai délutánon. Három óra van. Keresem az ismerős arcokat. Anci húgán kívül több fazekas kollégát is felfedezek. Mindig ünnep, ha találkozunk, ha egymás kedvéért egybegyűlünk.
E galéria megnyitásának ötletét Bíró Annamária emlékének ápolása adta, de a kiállításnak helyet adó pince fő helyén bemutatott munkái mellett a Tolna megyében dolgozó fazekasok cserepeiben is gyönyörködhetünk. Láthatunk Tamás Józsi bácsitól éppúgy, mint a mostani fiatal fazekasoktól. A szebbnél szebb cserépedények a jobb oldalon sorakoznak és a tárgyakkal szemben az alkotókról olvashatunk – életükről, munkásságukról. A sor és a pince végén Bíró Anci válogatott munkáinál torpanhatunk meg, gyönyörködve és emlékezve.
Jól esik a pince hűse, jól esik így együtt látni 11 fazekas munkáit egymás mellett. Jó beszélgetni, koccintani egy pohár vérré váló szekszárdi vörössel, remélve és kívánva, hogy még sokáig forogjon mindannyiunk korongja.
Elfogy a pogácsa, hamar szétszéledünk.
Én már Pécs felé robogok, hazafelé. 11 éve, miután Ancitól elbúcsúztam, ahogy kiválasztottuk azt az ünnepi ruhát, hazáig potyogtak a könnyeim és nem értettem, miért nem tudom elállítani azt a hang nélküli sírást. Még nem tudtam – pedig úgy volt –, hogy a végső búcsú volt az, akkor találkoztunk az életben utoljára.
Most nem sírok. A szekszárdi dombokat magam mögött hagyva azon gondolkodom, mi a halhatatlanság. Emlékezni, őrizni szeretteink hátrahagyott tárgyait, munkáit, kacagásának fülünkben sejlő hangját, az égre pillantva halványan felidézni arcát, egész lényét. Emlékeinket elmesélni, átadni az utánunk jövőknek.
A fazekas szerencsés, mert örökkévalót alkot. A cserépedényt nem kezdi ki se víz, se tűz, legfeljebb apró darabokra törik, de darabjaiban is őrzi mesterének minden tapintását, simítását, kezének nyomát. A drága anyaföld adta agyagból olyat hagy hátra, melyről sok-sok év múlva is megemlegetik.
Hol van már a Mester? S keze munkája még évszázadok múltán is „üzen”.
Legyen ez, drága Fazekas Mesterek, vigasztalásunkra!
Horváth Ágota
A szekszárdi Fazekas Pincében kiállító fazekasok: Bíró Annamária, Hadikfalvi Andrea, Jaszenovics Géza, Kozák Éva, Rács Róbert, Steig Ágnes, Steig István, Sütő Károly, Tamás József, Teszler Ella, Verseghy Ferenc |
Hírek 