(1919. június 4. Berlin – 1989. szeptember 1. Budapest)

Kresz Mária életútja

Néprajzkutató volt, méghozzá nemzetközileg is számon tartott, európai léptékű kutató, akinek nevét nemcsak kontinensünkön, de az amerikai földrészen, sőt a harmadik világban is ismerték. Ez az európaiság már a család származási hátterében is benne volt, hiszen az eredetileg németajkú felmenők csak három generációval korábban érkeztek Svájcból Magyarországra. Nagyapja, dr. Kresz Géza, a mentők alapítójaként vált ismertté, édesapja viszont a zenei pályát választva hegedűművész lett. Mint zenész került kapcsolatba Kresz Mária későbbi édesanyjával, az angol Norah Drewett zongoraművésznővel, és ebből a találkozásból – nem kevés problémát legyőzve, hiszen a két művész az I. világháború idején ellenséges országok polgárai voltak – boldog szerelmi házasság lett. Kresz Gézáékat zenei hivatásuk Berlinbe szólította, és lánya, Mária itt is született. Iskoláit Bécsben és Torontóban végezte, így anyanyelvi szinten beszélt németül, angolul és magyarul. Mint apró gyermek, Svájcban és Bécsben nevelkedett, ám nyarait a család magyarországi birtokán, Kápolnásnyéken (az egykori Vörösmarty-házban) töltötte, ahol a helyi piacon többek között csákvári fazekasokkal is találkozott, és a hangulatos, színes, látványos élmény nyomán határozta el: néprajzkutató lesz.

Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma: Eötvös Loránd Tudományegyetem) folytatta, ahol történelmet, földrajzot, régészetet és néprajzot hallgatott. Módja volt még látogatni nagy néprajzos elődei közül Györffy István óráit is, egyik professzora, Viski Károly pedig nemcsak előadóként volt rá hatással, hanem szakdolgozati témáját is tőle kapta. Viski hívta fel figyelmét a gyermekélet kutatására, így a kalotaszegi Nyárszón kezdte meg a belenevelődéssel, szocializációval kapcsolatos vizsgálatait. Az 1940-es évek elejétől gyűjtötte a gyermekélet emlékanyagát, és bár később más területeket is felfedezett a maga (és a néprajzkutatás) számára, azért mindvégig hűséges maradt ehhez a témához. Nyárszói gyűjtéseinek egy részét az 1970-es években Chicagóban adták ki angol nyelven egy hagyományos nevelésről szóló összefoglaló kötetben, amelyben Kresz Mária egyedüliként képviselte az európai kutatókat.) Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy az amerikai kutatók úgy emlegették, mint az európai Margaret Meadet. (Kresz Máriának alapvetően megvolt a társadalmi érdeklődése, amelyet az egyetemi évek alatt Erdei Ferenc, majd később férje, Márkus István mélyített el.)

1943-ban került a Néprajzi Múzeumba, amelynek 46 éven keresztül, 1989-ben bekövetkezett haláláig munkatársa volt, még nyugdíjba vonulása után sem hagyott fel aktív tudományos tevékenységével, ekkortól mint tudományos főmunkatárs igyekezett mintegy „megszólaltatni” a múzeum tárgyállományát. Nemzetközileg is ismert kerámiakutató volt, pedig nem annak indult, kezdetben a gyermekélet mellett elsősorban a viseletek érdekelték, és ennek eredményeként jelent meg első, komoly szakmai feltűnést keltő könyve, a Magyar parasztviselet (1820 – 1867). A magyar és német nyelven egyaránt napvilágot látott kötet a 19. század első felének ismert viseletábrázolásait dolgozta fel és értelmezte, rendkívül alaposan. Később ugyan – múzeumi kinevezéséből adódóan – a fazekasság felé fordult az érdeklődése, de nem maradt hűtlen a népviseletekhez sem, bár később inkább csak a bőr viseleti darabokkal foglalkozott. A palóc ködmönökről (1976), a bőrmunkákról vagy a népi szűcsmunkákról írt összefoglalásai (1979) mindmáig a téma legalaposabb és legforgatottabb összefoglalása. 1987-ben – életében még egyszer – visszafordulhatott a viseletek kutatásához, amikor is a torontói National Museum of Canada meghívására Szentirmay Judittal közösen átnézhette és sajtó alá rendezhette az intézmény komoly értéket képviselő moldvai viseletanyagát, ennek kiadására azonban különböző okok miatt nem kerülhetett sor.

Az 1940-es évek utolsó éveiben kapott megbízást a Néprajzi Múzeum kerámia gyűjteményének vezetésére, és ez alapjaiban befolyásolta későbbi pályáját. Bár már viseletkutatóként is különösen érdekelték a magyar népművészet felfedezésének kezdetei, ez a vonzódás nem szűnt meg akkor sem, amikor a népi kerámiával találkozott. Nagy elődjeinek nyomdokain megkísérelte tovább pontosítani az egyes készítőhelyekre vonatkozó ismereteket, és természetesen felhasználta Viski Károly tiszafüredi vizsgálatait, illetve Domanovszky György kutatásait. A fazekasság ismeretanyagának gyűjtése és rendszerezése közben nemcsak a korábbi információkat ellenőrizte, de olyan új felfedezésekre jutott, amelyeket elődei még nem ismertek. Az 1960-ban (az Ethnographiában) megjelent cikke, a Fazekas, korsós, tálas című írása újszerű kérdésfelvetésével olyan kérdésekre hívta fel a figyelmet, amelyet korábban nem vizsgáltak. Kresz Mária fedezte fel, hogy a fazekasok által készített edényféleségek és a környékben bányászott agyag között szerves összefüggés mutatható ki, és ezzel alapvető szemléletváltozást hozott a kerámiakutatásban. A technológia mellett figyelme kitért az egyes kerámiák megnevezésének egységesítésére, a néprajzi muzeológia szakterminológiájának kidolgozása révén. Ezt a munkát Igaz Máriával közösen végezték el, A népi cserépedények szakterminológiája című munkájuk az 1965-ös Néprajzi Értesítőben látott napvilágot. Sokat és jól írt, életművének teljes listáját nem lesz könnyű összeállítani, mert a legkülönbözőbb folyóiratokban is publikált kisebb, de szakmailag nagyon fontos cikkeket. Vizsgálódásainak legfontosabb eredményeit az 1978-ban megvédett, A magyarországi fazekasság című kandidátusi értekezésében foglalta össze, valamint a halála után megjelent Magyar fazekas-művészet című könyvében (1991). Az előbbinek csupán egy fejezete, a kerámia gyűjtésének történetét összegző fejezete jelent meg a Néprajzi Értesítőben, amely az addigi műveinek könyvészetét is tartalmazza. A teljes mű azonban jelenleg sem került kiadásra, a néprajzi szakma (és a kerámiakutatás) nagy veszteségére. Ez a könyv mintegy „cseréphatározónak” készült, Kresz Mária ebben próbálta meg a különböző edényformákról valamennyi ismeretét összegezni, a csaknem teljesen befejezett mű kiadásával azonban egyelőre adós maradt a néprajzkutatói szakma.

A megjelent szakcikkek és könyvek mellett azonban Kresz Mária muzeológiai munkája is kiemelkedő volt, hiszen a fontos népművészeti és fazekas kiállítások mellett a Néprajzi Múzeum kerámia gyűjteményének későbbi rendjét is ő alakította ki. Fáradhatatlanul gyűjtött; bejárta Csákvárt, az Őrséget, Hódmezővásárhelyt, Mezőtúrt, hogy csak néhányat említsünk fő gyűjtőterületei közül. A második világháború után a még csak mintegy hat-hétezres kerámia gyűjtemény az 1980-as évekre mintegy megháromszorozódott gyűjtései nyomán. A nagyszámú tárgy vagy közvetlenül az ő terepmunkája, helyszíni gyűjtései nyomán került be a Néprajzi Múzeumba, vagy magángyűjteményekből tudatosan választotta ki azokat, élve a vásárlási lehetőségekkel. Sok ezer helyszíni fényképfelvételt készített, méghozzá nem egy-egy fotót, hanem – ha módja volt – egész sorozatokkal próbálta minél tökéletesebben bemutatni az általa vizsgált kérdést.

Nyugdíjazásakor kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1985-ben pedig sokoldalú, eredményekben gazdag tudományos életművéért a Magyar Néprajzi Társaság a Györffy István emlékéremmel tüntette ki. Az, hogy jelenleg a Néprajzi Múzeumban található a világ legnagyobb és legjobban rendszerezett népi kerámia-kollekciója, egyértelműen Kresz Máriának köszönhető. Ráadásul nem elégedett meg eredményeinek hazai ismertetésével, kezdeményezője volt, hogy az európai kerámiakutatás nemzetközi szervezet keretén belül ismerhesse meg a többi országban folyó vizsgálatok eredményeit, és ezeken a konferenciákon számtalan nagy sikerű, fontos előadást tartott. Idegen nyelvű cikkei elsősorban a német és angol nyelvterületre juttatta el kerámiakutatásunk eredményeit, és bizony nem egyszer az ő kritikus észrevételeinek nyomán kezdődött meg egy-egy kérdés alaposabb vizsgálata.

Kresz Mária számára a szakma, a kutatómunka nem jelentett társadalmi elszigeteltséget, szervesen összekapcsolódott tudatában az elméleti és a gyakorlati tevékenység. Nagy elődeinek eredményeit továbbgondolva úgy vélte, nem elég egy-egy felfedezett, fontos információt a csupán kevesek által olvasott szakmai kiadványokban megjelentetni, a hagyományok őrzését a hétköznapokban kell megalapozni. Ezért egyik kezdeményezője volt az 1950-es évek elején az akkor alkotó népművészek felkutatásának, számbavételének, és a népi iparművészeti mozgalom fáradhatatlan szervezőjeként a Háziipari Szövetkezet alapításában is kiemelkedő szerepet játszott. Fontosnak tartotta, hogy a tradicionális kézműves mesterségek ne tűnjenek el életünkből, és segítette a mestereket, hogy a legjobb előképek alapján alkossanak. Ennek eredményeként az egész ország területén ismerték őt az alkotók, és még a híres fazekas, a karcagi Kántor Sándor is a „fazekasság nagyasszonyának” nevezte. Aktívan közreműködött a Népművészet Mestere cím létrehozásában is. Az a sokrétű segítség, amellyel ő a fazekasok felé fordult, számtalan ponton felbecsülhetetlen segítséget jelentett az alkotóknak, és nyilván ez is szerepet játszott abban, hogy Mezőtúr városa díszpolgárának választotta, majd – posztumusz – tavaly kiérdemelte Csákváron is a hasonló titulust.

Szívesen írt gyermekeknek szóló, mondókákat, találós kérdéseket közreadó könyveket (Találós kérdések könyve, Húzzad, húzzad magadat, Butella Bálint és Pörső Örzse lakodalma stb.), amelyek nem csupán hagyományokkal foglalkoznak, de népszerűsítik is azokat, méghozzá a legfogékonyabb réteg, a gyermek megszólítása révén. Ezek a kiadványok mind a mai napig hiánypótló műnek számítanak, és csak sajnálhatjuk, hogy jelenleg csak antikváriumok polcain kereshetjük őket. Kresz Máriát rendkívüli módon izgatta a népművészeti motívumok eredete és jelentéstartalma is, ennek eredményeképp állította össze a Virág és népművészet című kis könyvét, amelyet 1976-ban a Népművelési Propaganda Iroda adott ki. Sajnos, azt a kutatást, amelyben a különböző motívumok jelentését összegezte volna, már nem tudta befejezni, az Iparművészeti Egyetemen tartott előadássorozatának vázlata alapján mindenesetre vélhetően nagyon fontos gondolatok vesztek el, immár örökre. Különösen fájó ez, ha Kresz Mária rendkívüli műveltségét, széles látókörét, állandóan kutató szellemiségét is figyelembe vesszük. Ő ugyanis egy-egy kérdésben nemcsak a mindenki által ismert tényekkel dolgozott, de a más kultúrákkal való összefüggésekre, sőt, a korszakonkénti eltérő értelmezésekre is kiterjedt a figyelme. Nyilván nagy segítségére volt ebben neveltetése, családi előzményei, de többnyelvűsége is. Ugyanakkor a legfőbb feladatának a magyarság hagyományainak, identitásának erősítését tartotta, és ettől egy pillanatra sem tágított.

Életének utolsó befejezett könyve a szüleinek életútját bemutató, családi indíttatású, angol nyelvű kötet volt, amely Kresz Gézának és Norah Drewettnek állított emléket. Tanítványai segítségével látott napvilágot a Magyar fazekas-művészet, amelynek megjelenését már nem érhette meg.

Kresz Mária, azaz „Panni néni”

            A visszaemlékezések szerint már fiatal korában Panninak becézték, ám senki sem tudta, pontosan miért. „Névadója” a család barátja, a jeles társadalomkutató, Erdei Ferenc volt, aki szerint Kresz Máriához nem illett a keresztneve, ő nevezte el Panninak. „Panni”, vagy a fiatalabb generációnak már „Panni néni” fogalom volt, mert számára a néprajzkutatás nemcsak hivatás vagy hobbi, de egyenesen életforma volt. Soha nem nézte az órát, ha szakmai kérdések megvitatására került sor, és bizony gyakran az éjszakába nyúltak ezek a konzultációk. Panni néni számolatlanul, ellenszolgáltatást nem várva ontotta a felbecsülhetetlen információkat, és nem egyszer holtfáradtan álltunk fel asztalától, mert a hihetetlen mennyiségű adat befogadására már képtelen volt az agyunk. Nem véletlenül nevezték ezeket az „együtt-üléseket” úgy: „Panni néni Szabadegyeteme”! Bár egyetemi katedrához sohasem jutott (talán nem is szerette volna az azzal járó kötöttségeket), de nagyon sok néprajzkutatót indított el a pályáján, vagy legalábbis írta át észrevételeivel az elképzelt, gyakran igen jólfésült gondolatokat. Nem volt olyan pillanat, amikor ő ne lett volna készen megvitatni valami számunkra fontos kérdést, a nap bármely szakában felkereshettük őt szakmai tanácsait kérve, és még most is halljuk a hangját, ahogy óvatosságra int, amikor lelkesedésünk talán túl messzire ragadott. Máskor viszont velünk szárnyalt, mert bizony neki is csapongott a képzelete – hipotéziseit azonban mindig adatok százaival támasztotta alá. A szakmai hitelesség, igényesség alapvető volt a számára, s ehhez járult hozzá kitűnő megfigyelőképessége és nagyfokú olvasottsága, amellyel igyekezett minden gondolatát megerősíteni. Életvitele kifejezetten puritánnak számított, minden másnál előbbre helyezte a szakmaiságot. Ez az igényesség, ez az önmagával szemben is kíméletlen tempó okozhatta, hogy gyakran még mi, nála lényegesen fiatalabbak sem bírtunk vele lépést tartani, fejben éppúgy nem, mint fizikailag.

            Hihetetlen vitalitással rendelkezett, ha szakmai kérdésekről esett szó. És közben nemcsak a néprajzkutatás, de annak felhasználása, a folklórizmus jelensége is érdekelte, méghozzá meglehetősen felfokozottan, így az sem lehetett véletlen, hogy az 1970-es évek közepétől meglehetősen aktívan kapcsolódott bele az ún. „nomád nemzedék” útkereső mozgalmába, a népművészetet megújító pezsgésbe, amelyet a táncházak indítottak el. Nem egy kitűnő előadását élvezhettük végig, máskor tanácsaival segítette a munkát, nem egyszer reménytelennek tűnő szerveződések mellé állva. (Ilyen volt például a nemezkészítés felkarolása is, amelyet nemzetközi kapcsolatait is felhasználva igyekezett helyzetbe hozni egy olyan időszakban, amikor magának a mesterségnek a létét is megkérdőjelezték.)

            Többen állítják, és valószínűleg van is igazság ebben a vélekedésben, hogy Kresz Mária a neki megadatott 70 évben legalább kétszázat élt. Ha megjelent munkáinak jegyzékét nézzük, talán az is bizonyítéka lehet ennek a gondolatnak. A hosszú és igen részletes bibliográfia bizonyítja, hogy valóban sok munkát írt. Pedig soha nem adott ki a kezéből összecsapott vagy félkész munkát, a szakmai igényesség mellett csak a közérthetőségre helyezett még nagyobb hangsúlyt. Fáradhatatlanul dolgozott, ám nem minden munkája lett végül le is írva: gyakran csak vázlatokat készített, és a már szinte végleges formában megfogalmazott gondolatok kerültek legépelésre. Írásainak gondolati íve a legtöbbször hibátlan, és munka közben gyakran fontosabbnak tartotta ezt, mint az adatok részletezését. Legépelt munkáiban elő-elő fordulnak kisebb hiányok, amelyek tárgyak évszámára, feliratára, részleteire vonatkoznak – ezeket utólagosan szándékozott pótolni, nehogy elszálljon az ihlet.

            Gyakran folytatódtak a múzeumban megkezdett beszélgetések a lakásán, éjszakában nyúlóan. Néha fél tucat ember gyűlt össze a régi lakásban, kezdő néprajzosok, kézművesek, de művészek, régészek, művészettörténészek, sőt mások is. Miután őt is számtalan szakmai kérdés izgatta, mindenkor készen állt megvitatni ezeket bárkivel, de más kérdésekben is megtalálta azt a közös nevezőt, amely alapján a beszélgetés megkezdődhetett. Néha úgy éreztük, talán nálunk is jobban tudta, mire van éppen szükségünk, hol tartunk egy-egy kérdésben. Mintha jobban ismert volna minket magunknál is!

            Panni néni soha nem nézte az érdekeit, ha fontos dolgokról volt szó, akkor különösen nem. Bár még egy alaposabb gyűjtést régóta tervezett a Székelyföldön, ezt is habozás nélkül kockára tette, amikor minden nemzetközi tekintélyét latba vetve sikerült elérnie, hogy az 1988. évi, zágrábi Nemzetközi Néprajzi Kongresszus hivatalos záródokumentumában ítélte el az etnikai örökség elpusztítását bárhol a világon. A romániai falurombolás ellen a Current Anthropology egyik számában megjelent cikkével is tiltakozott, és sikerült elérnie, hogy a nyugati államokban megváltozzon a Ceausescu-rezsimről alkotott, túlzottan rózsaszínű, idealista kép.

            Sokrétű, szerteágazó tevékenysége nem csak a tudományra, de a mindennapi életre is kiterjedt. Hitte, hogy a hagyományokat nemcsak megismerni és megőrizni, de adott esetben megújítani is szükséges, azaz sosem volt híve a becsontosodott, merev dolgok fenntartásának. A népi kultúra eleve mindig változatokban élt, és napjaink kihívásaira csakis napjaink megoldásai felelhetnek meg maradéktalanul. Úgy gondolta, ha egykor léteztek volna a mai igények, akkor az alkotók biztosan kidolgozták volna azokra is a válaszaikat. Ezért is kardoskodott amellett, hogy – ha lehetséges – a tudomány képviselői ne zárkózzanak el a mindennapi élettől, próbáljanak együtt dolgozni a hagyomány éltetőivel, például a kézműves mesterekkel. Így mindkét fél nagyon sokat tanulhat a másiktól, és ez az együttműködés semmi mással nem pótolható.

            Ezt a gondolatot sajnos egyáltalán nem kísérte akkora megértés, mint amire számított, így nem egyszer nekünk, tanítványainak is mondta, hogy talán ránk vár majd ezek megvalósítása. Ezt a feladatot nap, mint nap érezzük, és megpróbálunk újra és újra méltónak mutatkozni ehhez az örökséghez. Bár már fizikai valójában nincsen közöttünk, mégis gyakran érezzük jelenlétét, személyiségét, halljuk (vagy legalábbis hallani véljük) megalapozott kritikai észrevételeit és segítő szándékú közbeszúrásait. Néha szinte látjuk, ahogy felénk fordul, és szemüvege mögül ránk pillant, várva, hogy feltegyük kérdéseinket. És mi megpróbáljuk elmondani, hogy mi foglalkoztat minket, pedig tudjuk, hogy a teendőkkel már nekünk, Kresz Mária – Panni néni – nélkül kell megbirkóznunk!

Csupor István