Régóta tudom már, hogy semmi sem történik velünk véletlenül. Mindig minden akkor, amikor megtörténik, üzenetet hordoz, figyelmeztet, tanít és gazdagabbá tesz bennünket.

Beszélgetésünk folytán olyasmikről esett szó, amiket úgy éreztem, meg kell osztanom a Mesterség és Művészet olvasóival, mindazokkal, akiket nemcsak a tények, hanem az életszagú történetek is érdekelnek.

Törökbálint legszélső házában járunk, ahol az erdő az egyik szomszéd. Ebben az őszi időben kinézve az ablakon, Danit a lovat, egy csoport rackajuhot, vizslakutyát, Pitykét, a pár hetes pumit láthatjuk kacsák, kendermagos tyúkok társaságában. Elek Sanyi bácsi állatorvos, de állatszeretete nem csupán a hivatást jelenti számára, a természettel való kapcsolata élete alapvető eleme.  Ahogy üldögélünk a kandalló melegétől barátságos nappaliban, megakad a szemem néhány régi cserépedényen. Egy gyönyörű zöld tálon, egy láboson, lapított pálinkás butélián, néhány mezőcsáti fazékon, mind a könyvek közt lapulnak. Aztán egy tányéron is, amiről a ráírókázott mintát lekoptatták a belőle levest merítgető kanalak. Hamar rájuk terelődik a szó.

„1972-ig voltam Ároktőn körállatorvos. Ilyenformán szinte minden háznál megfordultam, amikor orbánc vagy TBC ellen oltottuk az állatokat. Szinte mindenkit ismertem, mindenhová bejáratos voltam. Egyszer csak szemet szúrt, hogy például a kacsákat milyen szép cseréptálból tömi az egyik asszony. Megkérdeztem, hogy hozhatok-e helyette valamit, hogy nekem adja azt a tálat. Egy lavórt vittem cserébe, és boldog örömmel a hónom alatt a cseréptállal mentem haza. Az örömöm akkor lett igazán nagy, amikor megtisztítva az igazi „arcát” mutatta meg az a kétfülű mázazott tál. Ez az ott, a kandalló fölött a falon, oda akasztottam, hogy minden nap lássam. Aztán egyre figyeltem az ilyesmiket és mindig elcseréltem valamire a mások által már értéktelennek hitt cserépedényeket és szépen szaporodni kezdett a verandánkon a gyűjteményem. Addigra már megtudtam, hogy Mezőcsáton csupán 2-3 emberöltőnyi időszakban működött fazekas műhely, de ezalatt a viszonylag rövidnek mondható időszak alatt, a magyar fazekasság milyen jelentős forma és mintakincsét hagyták örökségül az akkor ott dolgozó fazekasok.

Kresz Mária a hetvenes években nagyon sokat járt arrafelé, legalább öt éven keresztül, gyűjtőmunkát végzett és eljutott hozzánk is, látta páratlan gyűjteményemet és sokat beszélgettünk. Addig saját gyönyörűségemre rakosgattam sorba az üveges verandánkon a csereberélt cserepeimet, akkortól már volt kivel beszélgetni is róluk. Feledhetetlen találkozások voltak.

1972-ben aztán úgy döntöttem, hogy adományként felajánlom az egészet. Szóltam Kresz Máriának, hogy ez a szándékom. Tán nem sértem meg emlékét, ha elárulom, hogy sírva fakadt e hír hallatán, annyira örült. Egy kisebb teherautónyi mezőcsáti edény került így a Néprajzi Múzeumba és a szentendrei Szabadtéri Múzeum mezőcsáti házába is. Onnét egy fiatalember is meglátogatott, hogy válogasson az anyagból, eldőlhessen, hogy melyik cserép hová utazik tovább.

Kresz Mária azt mondta, hogy a múzeum ezekért fizetni nem tud, az eszmei értéke szerinti összeget meg aztán pláne nem tudná érte megadni. Én nem is ilyesféle szándékkal adtam oda, hiszen a szívemhez nagyon közel álló darabokról volt szó, s az ilyesmit forintban sosem lehet kifejezni. A számunkra értékes dolgokat csak ajándékba szoktuk odaadni, pénzzé nem tesszük rendszerint. (Később egy jelképes összeggel mégiscsak meglepett, így lett nyugodt – mondta.) Számomra már az érzés is nagy boldogságot jelentett, hogy jó helyre kerülnek, méltó helyre, sokak örömére, láthatóvá válva. Ezzel kicsit emléket állítva azoknak a mezőcsáti fazekasoknak is, akiknek keze nyoma, érintése, simításaik ott maradtak örökre ezeken az edényeken.

Ezen felbuzdulva még két kollégám: dr. Molnár István járási főállatorvos és dr. Hoffman András mezőcsáti körállatorvos is hozzátette a szállítmányhoz a maga gyűjteményét. Így aztán már igen csinos anyag jutott a múzeumokba. Csakhogy érzékelhető lehessen, hogy mekkora tételről volt szó, csak tőlem feliratos pálinkás butellából legalább 50 darabot, aratókorsóból, vajköpülőből is többet, tálakat, fazekakat csomagoltunk össze. Meghívót kaptunk, amikor megnyílt a mezőcsáti ház a Skanzenban, de én nem mentem el, s ki tudja miért, azóta sem mertem megnézni az edényeimet új helyükön. Ezen csak most kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miért is?

Kresz Máriának adtam egy trónszerű faragott széket is, ami egyetlen tiszai fűzfából volt faragva, a háttámlája intarziával volt díszítve pazarul szilvafából, cseresznyéből. Páratlan szépségű darab volt az is.”

Kézbe vehetem azt az egyetlen ottmaradt feliratos butéliát. Fazekas vagyok, sosem szoktam félni, ha törékenyt tartok a kezemben. Most mégis bizsereg a kezem és a lábam, félek, ki ne csússzon a kezemből, hiszen pótolhatatlan veszteség volna, ha összetörném. Elmesélem Sanyi bácsinak, hogy miként készül – technikailag – egy ilyen butélia. Hogy miképpen lapogtatja meg a mester az oldalait bőrkeményen, mikor karcolja bele a szöveget az engóbbal beöntött felületbe, hogyan írta rá a mintát, hogyan mázazta be a belsejét is azon a kicsi szűk száján az a régi fazekas mester. Az égetésről. Nézem, hogy hány helyen ért össze a fatüzelésű kemencében ez a szép butella más edényekkel és máris kíváncsiság van bennem: vajon milyen edények társaságában olvadt rá a máz olyan sok évvel ezelőtt. Milyen beszédes is egy ilyen edény és mennyi titkot is rejt!

Aztán beszélünk az aratókorsóról. A ma napig nem találni jobbat helyette a hűsen tartásban. Csak a törékenysége szorította ki mostani életünkből, meg az, hogy már nem úgy megy az aratás. Így veszítette el létjogosultságát. Pedig semmivel sem tudnánk jobban szemléltetni, hogy a párolgás hőleadással jár, s a tűző napnak fittyet hányva egész napon át hidegen maradt az éltet adó víz, melyet szép öblében őrzött a földeken dolgozók szomjának enyhítésére.

Panni nénit – ahogyan mi hívtuk Kresz Máriát – személyesen ismerhettem. Ez is különös ajándéka életemnek. Lendületes, fáradhatatlan személyiségét csodáltam fiatal fazekasinasként. Mára értem, hogy miért ment lankadatlan gyűjteni, kutatta, kereste, elemezte a fazekasság „rusztikus formavilágát”. Hiszen vége-hossza nincsen ennek a csodás kincsestárnak.

Dr. Elek Sándort igaz embernek tartom. Eddig is becsültem, tiszteltem és szerettem. Életútja példaértékű: ahol élt, mindenhol valami maradandót tett le – a magyar lósportnak, Törökbálintnak, mint polgármester, de ahogy ez most kiderült, a tárgyalkotó népművészetnek az asztalára is.

Nem is lehet kiragadva, csak egy-egy szeletét szemlélni valaminek. A magyar paraszti kultúra része éppúgy az állattartás, mint a tárgyalkotás, a viseletek, a játék – minden, ami életünkhöz tartozik.

Tudta ezt Kresz Mária is, tudja ezt Elek Sándor és még sokan mások is. Őket kell előttünk álló példaképnek tartanunk és az utánunk jövők figyelmét is rájuk fordítanunk.

Horváth Ágota