Pedig nem eldugott és csupán a szűk szakmai köröknek szóltak alapos, tömör és mégis élvezetes adatközlései, mint pl. a 21 évesen már két dolgozatot is közlő sárközi tanulmánygyűjteményben olvashatók (Gyermekélet és játék Sárpilisen; Játékok. In: Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról /Mády Zoltán szerk./ Budapest, 1942.). Közel hét évtized távolából olyan megfigyeléseket tett s kutatási irányokat jelölt ki, amelyek csaknem napjainkig adnak feladatot a játékkultúrával – nem csak alkalmi divatból – foglalkozó oktatóknak, gyűjtőknek és figyelmes rendszerezőknek. „A gyermek önálló, a felnőttekétől független világa két területen figyelhető meg leginkább: közösségi életében, ahol a maga kis társadalmát a felnőttekétől függetlenül rendezi be, és a játékban.” Persze – tehetjük hozzá – „egyik sem választható el éles határvonallal a családtól vagy az iskolától, ezek mind összefonódnak.”

A magyar népi gyermekélet, játék és játszás, valamint a serdülőkor néprajza iránt érdeklődők mindegyike föllelheti a pontosságra törekvő bibliográfiákban Kresz Mária ilyen irányú írásainak sorozatát 1943 és 1960 között. Ám tudományszakunk emlékezete immár alig tartja számon, hogy e kisebb-nagyobb közlemények egy és ugyanazon kutatói teljesítmény lényegi, de mégiscsak szeletekben porciózott egészéből valók! Három intenzív gyűjtő esztendő eredményeként 1944-ben elkészült Kresz Mária doktori disszertációja A gyermekkor és ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban címmel. Ebből előzetesen két szemelvény megjelent ugyan már a Néprajzi Értesítő (A pólyázás Nyárszón  XXXV., 1943. 3-4. sz., 173-175.) és az Ethnographia (A gyermekkor és az ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban. LV., 1946. 143 – 147.) hasábjain, s úgy tűnt, remény van annak teljes terjedelmében való kiadására is. Sajnos a tudományos pályát indító – első – disszertáció anyaga ma is kéziratban hever, de abból tehát 1960-ig hét, illetve kilenc jelentősebb egység napvilágot látott. A záró tanulmányt A fiatalság társas élete a kalotaszegi Nyárszón címmel jelentette meg (Néprajzi Közlemények V. 1.sz. 93 -121.); ez a munka irányadó volt az akkortájt induló ifjabb, az ún. magyarországi társadalomnéprajz újabb hullámát alkotó szakemberek (pl. Ruitz Izabella, Németh Imre, Szabó László) számára is.

„Nyárszón a gyermekek meglepően keveset jácódnak, nem érnek rá. Főleg azóta marad egyre kevesebb szabadidejük, amióta a gyermeket annyira befogják a mezei munkába….Feltűnő például, hogy ma a kislányok egyáltalában nem bubázódnak, gyűjtésem egész tartama alatt egyszer sem láttam babával játszó kislányt és csak négy háznál találtam rongybabát. Lehetséges, hogy a kisebb leányok, akik még jobban ráérnek, babáznának, ha a nagyobbaktól látnák a példát.”

A legendás disszertáció után nem sokkal jelenik meg egy, témánk szempontjából szintén lényeges tudománytörténeti műve, A magyar gyermekjáték-kutatás (1948) című, amely a Magyar Népkutatás Kézikönyvében szereplő tematikus összegzések egyik jeles darabja. Nem csak esszenciális áttekintés, hanem elemzés, kritika és feladat-kijelölő munka; itt-ott a tudományos esszé stílusában megfogalmazva a még húszas éveiben járó, de már jelentős terepi gyakorlattal rendelkező embertől.

A mai Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus elődjének, a Népművelési Intézetnek kiemelt hagyomány-gyűjtő és népszerűsítő tevékenysége volt az 1950-es években a népi/falusi játékok bevonása a közösségi művelődés meg-megkopott szokásrendszerébe. Ebben a néptáncosok mellett a nyitottabb néprajzosok (pl. Lajos Árpád) lettek a játék és játszás lelkes népszerűsítői. A mozgalommá is terebélyesedő falusi és kisvárosi gyűjtő-hálózat és önkéntes pedagógus-szakköri kezdeményezések számára állítja össze és jelenteti meg az Útmutató a falusi fiúk játékainak gyűjtéséhez című kis jegyzetét (Néprajzi Múzeum Adattári Értesítő 1-4. sz., 66-68.; Bp. 1957-1958).

Kresz Máriának a magyar népi gyermekélet és játékkultúra kutatásában elfoglalt helyét jelzi példának okáért többek, s ha nem tűnik szerénytelenségnek: néhányunk határozott törekvése a játék és a játszás helyének pontosabb kijelölésére mindennapi életünk jövőjére nézvést is. E szellemi talapzaton állhat biztosan Gazda Klára korszakos munkája, a Gyermekvilág Esztelneken (Kriterion. Bukarest, 1980). Az éppen három évtizeddel ezelőtt hazánkban is számos konferencia, ülésszak, kiadvány, kiállítás keretében megült és nem csak ünnepelt (!) Gyermekek Nemzetközi Éve sokszor merített a Kresz Mária-i gondolatokból és megállapításokból (pl. Hagyomány és kreativitás nemzetközi konferencia és kötetei, etc.).

Nem sokkal a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely megnyitása (1981), valamint a Kiss Áron Magyar Játék Társaság megalakulása (1986) után Panni néni – mert így hívtuk, hívhattuk számosan – gyakran töltött hosszú napokat Kecskeméten, „amúgy átutazóban”. Hallgathattuk jellegzetes hangján és lendülettel előadott történeteit, fanyarkás humorral fűszerezett megjegyzéseit, éles szemű érdeklődését és apró javaslatait, „csakúgy”-ötleteit. Az ő felvetésére jelent meg „a Szóraka” gondozásában Porzsolt Lajos (Magyar labdajátékok könyve. Bp., 1885.), majd József Dezső (A Nyikó-menti gyermek magakészítette játékszerei. Kolozsvár, 1943.) s Bellosics Bálint (A gyermek a magyar néphitben. Baja, 1909.) című ritkaság művek hasonmás sorozata. S persze kaptunk élete – nem gondolt – utolsó éveiben törődő, bizony, sokszor csak jóval később megértett baráti intést. Kiskunmajsán maga is megsudrintotta a helyi téesz-gyűjtemény elárvult kanász-ostorát, s hajnalig nevettünk ezen a tréfán az elhamvadt beszélgető tűz parazsainál. „Kire marad a kisbojtár…?!” ez volt az utolsó, tőle érkezett  képes lap rövid szövege, amit a jellegzetes betűivel egy 1942-es készítésű fotójára vetett. Tintával írta, de ma is letörölhetetlen…

Kriston Vízi József