Számos publikáció jelent meg róla, mégis mai napig a legteljesebb körű, legrészletesebb alapműnek, annak a Györffy Istvánnak a munkája számít, aki maga is szűrszabó családból származott. Kutatóknak, alkotóknak egyaránt nélkülözhetetlen 1930-ban megjelent feldolgozása, amely 2004-ben újból napvilágot látott.

A szűr szó kettős jelentést hordoz: egyfelől jelöli magát az alapanyagot, a szürke posztót és jelöli a posztó alapanyagból készült felsőkabátot is, amit megkülönbözetve más posztó alapanyagú öltözéktől – bizonyára a formája miatt – szűrköpönyegnek, köpönyegszűrnek neveztek hosszú időn át. A szűr szó a 18. század után kezdte jelölni csak magát a szűr viseleti darabot.

A szűr alapanyagát, a szűrposztót vagy abaposztót (darócot, halinát) az erre a mesterségre specializálódó szűrtakácsok, azaz a szűrcsapók, csapó mesterek készítették el. Kezdetben magának az alapanyagnak a kikészítői és a belőle készült viseletek varrói egy és ugyanazon mesteremberek voltak, csak később vált ketté az alapanyag készítő és a viseletkészítő, az utóbbiakat ettől fogva szűrszabó mesternek nevezték.

A szűrposztó alapanyag eredendően szövés technikával készül, a magyar racka juh, Erdélyben a merinói juh szőréből szőtték, a leszövött anyagot ún. kallással, kallózással, azaz vízbe avatással és vízzel való tömörítéssel (magasból lezúduló vízzel) vízhatlanná tették. A kallózással egy igen erős, érdes, szőrös felületű nehéz, tömör anyagot nyertek. A pásztorok a megvásárolt szűrt még tovább edzették azzal, hogy a kútban napokig áztatták, majd a napra kitették száradni, hogy még ellenállóbb legyen az időjárás viszontagságainak. A merinói juh gyapjából készült, erdélyi posztó vékonyabb, puhább és fehérebb volt a rackából készített posztónál.

Magáról a szűr nevű ruhadarabról a 16. század végétől vannak adataink, a 17–18. századi árszabások már többféle színben említették azt. Széles körben viselt ruhadarab volt, az elmúlt századokban, de még a 20. század elején is szinte egyetlen háztartásból sem hiányozhatott. Pásztoremberek és gazdálkodó parasztemberek, cselédek, ostorosok, kisbéresek és előkelő városi polgárok egyaránt hordták, ha máskor nem, legalább úton, esőben, ismert volt az ünneplő vőlegényi szűr is.

A szűrszabó mesterség igazi fénykorát a 19. század 70-es éveiben, a Bach korszak bukása után élte, ekkor virágzott fel a gazdagon hímzett cifraszűr divatja. Népszerűségét erősítette, hogy mint a nemzeti identitást kifejező, formájában és díszítményében egyaránt legmagyarabbnak tartott ruhaféle finomított kivitelben bekerült a nemesi-polgári öltözékek alkalmi darabjai közé is, másrészt eredeti példányai a nagy országos és nemzetközi kiállításokon képviselték a magyar népi kultúrát. A szűr viselésének szigorúan kialakult rendje volt, egy meghatározott szűrtípust csak azok ölthettek magukra, akiket az megilletett. Formája, színe, díszítménye utalt viselője foglalkozására, rangjára egyaránt. A hortobágyi pásztorok (gulyások, csikósok) pl. a fehér, rövidebb, térdig érő (az utóbbi időben meghosszabbodott) keskeny szegélyű, nyaktalan szűrt kedvelték. Ennek szegélye általában zöld és piros színű posztó volt. A Hajdú-Bihar megyei földművesek a barna, szürke vagy fekete színű, vegyes díszítésű, posztóval szegett, rátétes és hímzett, nyakas szűröket kedvelték. A nagyobb gazdaemberek és polgárok csakis fekete, kevésbé díszített, applikációs vagy rátétes díszítésű, esetleg feketével hímzett nyakas szűröket hordtak. 

A szűrt speciális szabása bármely más viseleti darabtól megkülönbözteti, csupa egyenes vonalból, derékszögű darabból, 11 részből épül fel: a vállak elvágatlanok és egyenesek, az egyforma bőségű téglalap alakú felső ujjak vonala folytatása a vállak vonalának, a derék karcsúsítás nélküli, egyenes és elvágatlan, lefelé nem bővül, felső és alsó bősége egyforma. Ez a derékszögűség a keleti ruházatra jellemző. A szűr szabásában lényeges különbségek országszerte nincsenek, eltérések abból adódnak, hogy az oldalsó részek szélesebbek /felvidéki szűrök/ vagy keskenyebbek, a szűr hosszabb /csongrádi/ vagy rövidebb /felvidéki, jászsági szűrök/, a gallér nagyobb /bakonyi, jászsági, gömöri szűrök/ vagy kisebb, az ujja nyitott vagy befenekelt /palóc, jászsági, csongrádi, bakonyi szűrök/.  A szögletes szabásvonal mellett az íves szabás elsőként a nyaknál (álló gallér, kerek gallér) jelent meg a bihari szűrökön, s csak a 19. század vége felé kezdett általánosabbá válni. A szűr szabását jellemzi továbbá, hogy igen bő és nagyméretű ruhadarab, ezért többnyire csak vállra vetve, panyókán viselték. Az ujjaknak ezért egy másodlagos funkciója is kialakult, a féltve őrzött tárgyak és eszközök tárolására használták. Ezen oknál fogva pl. a bakonyi szűrök ujját már eredendően rövidebbre varrták és befenekelték.

A szűr készítése az ország egész területén fellelhető volt, sajátos stílust kialakító központjai jöttek létre az Alföldön, a Felvidéken, a Dunántúlon és Erdélyben egyaránt. A 19. századi időszakot tekintve a szűrkészítés legnagyobb központjai Debrecen, Veszprém és Nagyvárad voltak. Ezen központok jelentős stílus meghatározó- és kisugárzó szereppel bírtak, mellettük számos kisebb, sajátos mesterségközpontok is dolgoztak. Így pl. az Alföldön a debreceni mesterek hatására jött létre a kunsági szűrközpont, Hajdú-Bihar megyében Hajdúböszörményben, Berettyóújfaluban, Derecskén, Zsákán, Sarkadon, Nagylétán, Nagyivánban, Polgáron, Egyeken is készítették a szűröket. A felföldi szűrszabó központok között pedig a rimaszombati, losonci, balassagyarmati, váci, pásztói, sziráki, miskolci, egri és gyöngyösi műhelyek munkái látták el a térség vásárlóközönségét.

            Az egyes műhelyekben a szűröknek sajátos forma- és díszítményvilága jött létre.

A díszítményeknek kétféle technikája alakult ki: az applikációs vagy rátétes technika és a hímzéssel való díszítés. A kétféle technika gyakran együtt van jelen a szűrökön, ennek legszebb példáit a böszörményi szűrök körében találjuk. A szűrdíszítés korábbi technikája a rátétes díszítés volt, ami kezdetben praktikus funkciót töltött be, a szélekre varrva a kopástól védte a kabátokat, rátétek fedték el a lyukakat, sérüléseket is. Idővel ezek az erősítő vagy takaró funkciójú rátétek egyre díszesebb formát öltöttek, tudatosan a kabátok díszeivé váltak. A rátét díszítmények gazdagodásának, kiteljesedésének a varrógép megjelenése adott újabb lendületet. A korábbi kézi varrást az 1800-as évek végén felváltotta a rátétek varrógéppel való felvarrása, mindez korlátlan lehetőséget biztosított a minták további komponálásának és variálásának. Ez a technika ekkor a bihari térségből – Nagyszalonta, Nagyvárad – indult el, s vált szinte az egész országban ismertté, s kissé háttérbe is szorította a drágább szűrhímzéses díszítési technikát. Legjelentősebb műhelyei Debrecenben, Derecskén, Berettyóújfaluban alakultak ki létrehozva a rendkívül míves és aprólékos, cakkozott szélű, sajátos szegfűmintás, leveles posztórátét díszítményeket. A magyar hímző művészet remekének tartott szűrhímzés kezdetét és eredetét a 19. század elejére tehetjük. A hímzést a szűrszabók virágozásnak nevezték, mivel a díszítmények a figurális díszítményű (pásztor és állataik megjelenítése) bakonyi-, somogyi- és a millenniumi címeres vagy koronás szűröket kivéve csak növényi ornamensekből állnak. A díszítmények alapjait a 19. század elejéről fennmaradt szűcs- és szűrszabó mintakönyvekben találhatjuk meg, a mesterek ezeket variálva alkották meg a térségükre jellemző szebbnél-szebb hímzésdíszítményeket. A debreceni cifraszűröket a szűrhímzések legszebb példányai között említhetjük, sokszínű, harmonikus színvilágú díszítményei mindenkor a szűr leghangsúlyosabb részeit – elej, aszaj, gallér – díszítik. A gyapjú, majd berliner fonallal hímzett díszítmények a hajdúsági cifraszűrökön a piros legkülönbözőbb árnyalataival jelentek meg, míg a bihari cifraszűrök (Nagyszalonta, Nagyvárad, Berettyóújfalu) inkább a sötétebb színtónust kedvelték. Egerben a cifraszűrök legcifrább változata jött létre, szinte az egész szűrt díszítés fedi. 

A szűr viselése a pásztorok körében napjainkig is továbbél, fennmaradt. Örvendetes dolog, hogy még vannak olyan alkotók is (pl. szűrhímző, szűrrátétes mesterek Debrecenben, Derecskén, Sárándon, Békéscsabán, Szegeden), akik hagyományos módon el tudják készíteni a szűröket, akik tovább tudják vinni ezt a nagy múltú mesterséget.

                                                                                                           Dr. V. Szathmári Ibolya

                                                                                                                      néprajzkutató

Még mindig a szűrről

A szűrhöz – széleskörű használhatósága, különleges formája, díszítettsége miatt is – az ünnepélyesség és a szokáshagyomány számos eleme kötődik. A cifraszűr az ünnepi alkalmak öltözeteinek legparádésabb darabját jelentette. A palócoknál még a 20. század elején is, az idős emberek úgy tartották, hogy a templomba nyáron is a díszes szűrben volt illő menni.

Több helyen a parasztlegény addig nem házasodhatott meg, míg cifraszűrt nem szerzett az esküvőre. Sőt már a leánynézőben is jelentős szerepe volt. Országszerte egyik legismertebb a közmondássá vált a „kitették a szűrét….” egykori  szokáshagyományunkból eredően. Ennek jelentése a következő volt: a legény cifraszűrben ment leánykérőbe, egy ideig a lánnyal elbeszélgetett, s indulván, mintha véletlenül történnék – ott felejtette a szűrét. Hajnal felé azután visszasompolygott. Ha a szűr nem lógott kint a tornácban, akkor tudta, hogy övé a lány. Ha pedig kint lógott, kereshetett feleséget másutt, mert elutasították. (Réső-Ensel Sándor szerint ez a szokás a bakonyi térségből terjedt el).

A cifraszűr a lakodalmi menetnek is nagy ékessége volt. A vőlegény a menyasszonyát hajdan a templomba lóháton kísérte, amikor a cifraszűr úgy takarta be a vőlegényt és a lovát, akárcsak koronázási ceremónián a palást a királyt – írja Malonyay a Felvidéki szűrökről szólva. Több helyen még a 20. század elején is a szűrben való esküvői jelenlét a legény számára kötelező volt – Kalotaszeg, matyó vidék – a szűr neve nem véletlenül vőlegényi szűr volt.

A temetési szertartásban is használták, hiszen előfordult, ha egy pásztor meghalt, szűrét ráterítették a koporsójára, vagy a gazdaember meghagyta, hogy a szűrében temessék el.

Bizonyos események alkalmával pedig a falu összetartozását a külvilág felé is kifejezte a szűrviselet

Míg az ünnepi szűrök egy életre szóló viseleti darabok, igen drágák és díszesek voltak, addig a mindennapos használatú, ún. köznaplós szűrből jóval többet vásároltak, a cselédek 5-6, a pásztorok 2-3 évente elnyűttek egyet.

Mindennapos viseletként a szűr a gyalogjáró embernek éppoly alkalmas ruhadarabja volt, mint a lovasnak. A gyalogosnak könnyű, meleg tartó, eső és szél ellen védő, lovas embernek ezen túl még a lovát is védi. A szűrén ülő lovas néha nyereg helyett is használja, ha pedig leszáll, vagy szekerével megáll, lovait vele takarja be. Verekedéskor a szűr az ütést kitűnően felfogja, ha pedig futásra kerül a sor, a nyakból azonnal kivethető.

A kisbéresnek és a kisbojtárnak kezdő fizetése volt egyévi szolgálata jutalmául. A cselédember konvenciójában is mindig benne volt a szűr.

A szűr – különösen a pásztoroknál – többfunkciós viseleti darab volt. Mint felsőkabát elsősorban széltől, esőtől védett. Ezen kívül, ha kellett, a pásztor derékalja, párnája, ülőszéke, takarója és asztala is volt.

Ez a viselési forma is régebbi a 16–17. századi török hódoltság koránál. Keleten azonban gyakoriak az olyan ruhák – mint amilyen a szűr is –, aminek bősége jóval több, mint ami az emberi test méretéhez szükséges volna.

A szűr szabásának jellegzetessége az ujj betoldásának módja, ami a 19. századi régies magyar férfi ingeken is megtalálható, ez sem ismeretlen a keleti öltözékekben.

A szűrnek jellegzetes tartozéka a nagyméretű, négyszögletes gallérja – ez azonban nem tekinthető olyan egyértelmű tartozéknak minden szűr esetében. A 19. századi szűrábrázolásoknál a négyszögletes gallér mellett előfordult a kerek gallér is, sőt álló kis gallér is, az eltérések tájegységenként a későbbi időszakban is fellehetők. Ennek a nagy szögletes gallérnak nyugati viseleti előzményei vannak, ami a 15–16. századra visszanyúló előzmény lehet, főleg köpönyegeken jelenik meg, ugyanez látható a magyar hajdúk viseletében is. (17. sz.). A keleti derékszögű szabásvonal tehát ötvöződött egy nyugatról származó szögletes gallérral, s a szűr egyik jellegzetes részévé vált. Ez a gallér – igen későn – nagy valószínűséggel csak a 19. századi cifraszűrhöz kapcsolódott. A szögletes gallér nélkül a szűr nem valódi szűr, hanem csak gubaszűr, juhászszűr vagy szűrkabát. Legnagyobb gallér a dunántúli kanász szűrökön lelhető fel.

A csuklya és a magyar szűr gallérja között többen fejlődéstörténeti kapcsolatot vélnek felfedezni, mivel vannak olyan adataink, hogy a gallérból esős időben ideiglenesen csuklyát alakítanak ki. (a csuklya ó – európai kelta öltözetdarab, ami a római viselet közvetítésével került a középkori európai parasztsághoz). A csuklya több ruhadarabhoz is kapcsolódott, így átkerülhetett a szűrhöz is, erre eddig csak a 19–20. századból vannak adataink. Vas megyei Sárvárról, mezőségi, szlavóniai (Kórógy), Somogy megyei fellelhetőség arra utal, hogy egykor szélesebb körben is elterjedt lehetett. Fejlődéstörténeti kapcsolat azonban nem lehetett a csuklya és a szögletes gallér között, mert a csuklya sokkal korábbi megjelenésű – kelta eredetű –, a szögletes gallér pedig jóval későbbi, nyugat európai átvétel. A szögletes gallér csuklyaként való használata praktikus hasznosítás, a gallér másodlagos funkciója csupán.