Sok számos esztendőket vígan megérhess

Napjaidat számlálni ne légyen terhes

Az ég harmatja szívedet újítsa

Áldás sok árja házad elborítsa

(széki népdal)

Horváth Ágota születésnapi kiállításához

Évekkel ezelőtt mondta, hogy karcagi születésű, konok kun gyerek lévén fazekas inasként jólesett visszacsöppennie az alföldi stílust és mentalitást magán hordozó mezőtúri fazekasok világába, jóllehet akkor már szüleivel Pécsett éltek. Gyermekkora kedves élményei-emlékei, köztük Kántor Sándor bácsi vagy Szűcs Imre műhelye nagyban befolyásolhatták pályaválasztását. 11 éve, mióta a Baranya megyei kézműves társaival egyesületbe tömörültek, lankadatlan energiával tesznek azért, hogy gyerekek és felnőttek egyre népesebb csoportjával ismertessék meg a Baranya megyében élő népcsoportok hagyományait. Néprajzi délutánjaikon nemcsak tanítgatják a hozzájuk ellátogatókat, nemcsak bemutatják mesterségbeli tudásukat, hanem a hasukon keresztül is próbálnak rájuk hatni: megkóstoltatják az ottani népcsoportok jellemző ételeit is. Az általa készített, hagyományos formanyelvet bemutató használati edények így duplán tesztelés alatt állnak.

A hosszúra nyúlt, de még mindig hiányos bevezető után végre elárulom az olvasóknak, hogy minden hiába, Horváth Ágota is öregszik (mi sem bizonyíja ezt jobban, mint hogy 2003-ban a Magyar Kultúra Apródja címre terjesztették fel, és 4 évvel később máris lovaggá avatták),

áprilisban betöltötte az 50. születésnapját. A Jóisten éltesse sokáig! Ennek a megélt 50 évnek az ürügyén meglepetéssel állt elő: 5 x 50 edénnyel rukkolt ki saját kiállításán Komlón, a József Attila Városi Könyvtár és Muzeális Gyűjteményben: 50 tál-tányér, 50 ivóedény, 50 gyerekjáték, 50 sütő-főző edény és 50 darab bordómázas edény.

A kiállításodon túlnyomó részt használati tárgyak szerepeltek. Mi adta az alapötletet a tárgyak típusának kiválasztásához?

Alapvetően használható edényeket készítek. Amikben sütni-főni, amikből enni-inni lehet. Ha meg nem, akkor hangot adnak, vagy éppen játékok.

Most úgy gondoltam, hogy a kerek évfordulótól ihletetten 5 csoportba „terelem” a kedvenceimet és ez adta ki az ötször ötven kiállított darabot.

Szerepeltek-e régebben készített tárgyaid, korábbi korszakaidból esetleg vagy mind friss készítésű volt?

Voltak köztük régebbi edények is, igen. Arra gondoltam, hogy összeszedem mind az öt csoportba az eddigi munkákat, de természetesen kiegészítettem teljesen frissekkel is. Egyfajta visszatekintés is ez a válogatás. Például akképpen, hogy milyen bögréket csináltam eddig.

Kellett-e bárkitől is visszakérned valamilyen tárgyat erre az alkalomra?

Nem kértem senkitől. A kiállított edények mind a sajátjaim. A kezdetektől mindig megtartottam egy-két számomra kedves darabot. Akkor még csak sejtettem, de ma már tudom, hogy az egy tévhit, hogy valaki bármikor tud ugyanolyat készíteni, mint amilyet korábban. Nem a technikai nehézségek akadályozzák meg az embert, hanem a lelki tényezők. Vannak „korszakok”, amikor egy-egy technikába, egy-egy témába jól beleásom magam, egészen addig, míg mindent, amire képes vagyok, ki nem hozok belőle. Aztán egy másik követi azt és ezért jó, hogy megtartottam minden ilyen szakaszból néhány darabot. Például 1982-ben egy sorozat karcolt tányért csináltam. Ötöt őrzök, oda nem adnám semmi pénzért. Verandám ékességei.

Azért sem merném visszakérni másoktól a cserepeimet, mert félnék, hogy baj éri őket a szállításnál és akkor hogyan pótolom? Mondhatnád, hogy mi az nekem? Hiszen „itt a gyárja”, az eredetit is én csináltam. Igen. Elvben ez így van. De amitől az olyan, az akkori lelkiállapotomat, az érzéseimet a mostanival nemigen tudnám ugyanolyanná tenni.

Fűződik-e valamelyikhez valami különös élményed?

Mindegyikhez fűződik élményem, mindegyik tárgyamnak története van, de azok leginkább számomra érdekesek és nagyon fontosak. De vannak azért olyanok, amiknek különös „meséjük” van. A bordó étkészletnek például.

A megrendelést annak idején Ruttkai Évától kaptam rá. Nagyon szépet szerettem volna csinálni, izgultam, hogy méltó legyen ez a készlet az ő különleges személyéhez. Emlékszem, hogy milyen boldogan dolgoztam akkor, sok-sok erőt adott ez az igyekezet. Az eredetivel egy időben saját magam számára is készítettem egy garnitúrát. Ez az alapja a most kiállított 50 bordó edénynek, mely az idők során kiegészült.

Mit tartasz sikernek? És mi volt a legnagyobb sikered, elismerésed?

Sikernek? Ha azt meséli valaki, hogy mindig az általam készített tányérból eszik. Vagy – ez épp’ nemrégiben történt – hogy egy régi vevőm a gyerekének rendelt egy készletet, mert a kirepülni készülő fiú azt mondta neki, hogy a saját otthonában is ilyenből szeretne enni. Ez siker.

Természetesen vágyik az ember a szakmai elismerésre, hiszen kíváncsi vagyok arra, hogy hol állok, hol vagyok a „fazekas-társadalomban”. Vágyom egy olyan igazi megmérettetésre. Már gondolkodom is a módján. Amikor egymás közt, egymás munkáját értékelnénk.

Szakmai sikerként a legjobb érzés az volt, amikor egyszer Kecskeméten az enteriőr pályázaton első díjat nyertünk. Öten. Arra büszke vagyok. Öt mestert lelkesítettem be, hogy hozzuk össze azt az ünnepi szobabelsőt. Akkor tényleg elégedett és boldog voltam, mert a siker összetett volt. Nemcsak az én munkámat, de a szervezőképességemet is dicsérte. Meg azt, hogy a szavamra másokban is megmozdult az alkotói vágy.

Aztán a legnagyobb elismerés még az, hogy a Magyar Kultúra Lovagja lehetek. A megtisztelő cím mellett pedig, hogy a lovagok közt egy kiváló társaság, közösség tagja vagyok.

És éltél-e már meg kudarcot? Mi tud bántani téged a legjobban?

Kudarcot a szakmában? Vagy kudarcot az életben?

A fél évszázadomban volt ilyen néhány. De egyet kiemelnék, amit inkább veszteségnek neveznék. Nem szakmai, de mégis hozzám tartozik, talán a pályaválasztásomat is befolyásolta úgy, hogy a kínálkozó színpad helyett inkább egy magányosan művelhető mesterséget választottam.

Három éves koromban kiválasztottak az óvodában egy kísérletre. Olyan gyerekeket kerestek, akiknek jó hallásuk és ritmusérzékük volt. Mielőtt még betűt olvasni tudtunk volna, a kottát megismertük és azonnal pirinyó hangszert kaptunk. Én egy negyedes hegedűn kezdhettem játszani. Rengeteget gyakoroltam, míg a többi gyerek az oviban játszott, én fogtam a kis rongytokban a hegedűmet és ballagtam a zeneórára. Fellépések, zenekarral, szólóban, kamaramuzsikálás. Sok-sok éven át. A hegedű tanárom szigorú ember volt, kiabált, ordított velünk és rendre rongyosra verte a vonómat valamelyik gyereken. Engem nem ütött meg, mégis – talán én voltam a legérzékenyebb – egy arcidegem lebénult a félelemtől. Odáig fajult ez a dolog – jóllehet, a hangszerem szépen szólt a kezemben, s aki hallotta a muzsikálásomat, ezt nem vette észre –, hogy már a hegedűmre kezdtem haragudni, megutáltam szegényt. Zenei gimnáziumban érettségiztem, de a hangszeremet „elvesztettem”, nem játszom régen. Hiányzik. Ezt nagyon sajnálom. Ezt igazi veszteségnek érzem, életem legnagyobb kudarcának.

A legjobban a békétlenség bánt. Alapvetően törekszem a nyugalomra. Mégis előfordul sajnos olykor, hogy nem tudom ezt elérni, ettől mindig szenvedek. A tehetetlenségtől is, ha úgy érzem, hogy nem rajtam múlik, és ha békétlenségbe, szeretetlenségbe ütközöm.

Edényeid közül melyik áll hozzád legközelebb?

Ha egy sokgyerekes anyukától azt kérdeznéd, hogy a gyerekei közül melyik a legkedvesebb neki, biztosan ugyanilyen nehéz helyzetbe hoznád, mint most engem. Vannak azért kedvesek, amikhez így vagy úgy kötődöm, emlékek vagy éppen az elkészítésükkor érzett kihívás miatt. De mindegyik munkám közel áll, hiszen mindegyiket hányszor, de hányszor megfogtam, simogattam, amíg a kezem alatt elkészültek. Nem tudok hát kiemelni egyet vagy kettőt közülük, pláne nem a többiek „hátrányára”.

Közel három évtizede saját műhelyedben dolgozol. Gondoltál arra valamikor is, hogy inkább valami nőiesebb munkát kellett volna választanod?

Nagyon szeretem a mesterségemet. Úgy gondolom, hogy az egyik legcsodálatosabbat választottam magamnak. De nagyon nehéz. Fizikailag mindenképpen. Gondoltam arra többször is, hogy bizony igaza volt édesapámnak, amikor féltett attól, hogy túlzottan igénybe fog venni ez a nehéz munka. Amikor fáj a kezem, mert megerőltettem és ínhüvelygyulladásom van, amikor sajog a hátam, a derekam, amikor recsegnek az ízületeim, akkor bizony eszembe szokott jutni, amit kérdeztél. De még sosem bántam meg igazán a választásomat.

Voltál haragban az anyaggal? Az agyaggal? A mázzal?

Már a kezdetektől voltak „összetűzéseink”. Amikor fazekasinas lettem, a kezemen helyenként csontig hatoló sebek keletkeztek. Allergiás lettem rá, s úgy tűnt, hogy nem akar megbarátkozni a szervezetem az agyaggal. A tavaszi, nyári szünetekben elmúlt, aztán újra kiütközött. Sok-sok éven át szenvedtem ettől. Aztán egyszer csak nyom nélkül eltűnt a seb, „feladta”.

Haragudtam még néhányszor a samottos agyagra is, amelyik nem volt elég, hogy elkoptatta a bőrömet korongozás közben, de még cudarul viselkedett az égetésnél is. Olykor szétrobbant a kemencében, vagy még korongozásnál „ült le”, nem akart engedelmeskedni. Sokat lehetne ezekről a küzdelmekről mesélni. Gondolom, fazekas kollégáim ugyanúgy végigjárták ezeket az „ismerkedős” utakat.

A mázak egy külön csodavilág. Haragban sosem voltam velük. Kísérletezgettem, kísérletezgetek velük és van, amikor nem értjük teljesen egymást azonnal. Ha előfordul, hogy nem azzá lesz, mint amit én várok tőle, akkor sem haragot érzek. Inkább kíváncsiság ez.

Van olyan technika, forma, amit eddig még nem próbáltál ki?

Régóta vágyom arra, hogy fatüzelésű kemencém legyen. Nem is akármilyen. Egy hegyoldalba vájtról álmodom, ami egy dombba épülne egy üregkemencére. Ebben a jeles évben, amikor félévszázados lettem, megvalósulni látszik mindez. Cserépkályha- és kandallóépítő tanítványaimmal (ez a másik, szintén nem túl nőis mesterségem) megépítünk egy ilyet a kertemben. Ez lesz az én születésnapi ajándékom önmagamnak.

Aztán kezdetét veheti az izgalmas fával való égetés, amit eddig még csak vendégként próbáltam ki mások műhelyében.

Van olyan szakmai cél, kihívás, amit szeretnél elérni?

A mifélénk számára a Népművészet Mestere cím a legmagasabb szakmai elismerés. Aki nem álmodik erről, úgy gondolom, hogy nem mond igazat. Ha egyszer méltónak találtatok erre, gondolom, hogy boldog leszek. De az én mindennapi boldogságom nemigen az ilyesmiktől függ. Egy olyan életformában élhetek, amire kiskoromtól vágytam. Pont ilyennek képzeltem kiskoromban azt a helyet, ahol felnőttként élek majd, mint ahol most és már közel 30 éve élek. Emberi kapcsolataim is rendben vannak, legalábbis teszek értük, és az álmaim szerinti hivatást választhattam. Azt gondolom, hogy nem is kívánhatok ennél többet.

Akkor én kívánok neked szerkesztőtársaim nevében is jó egészséget, sok izgalmas, megoldandó feladatot az új kemencédhez és némi időt önmagadra és a pihenésre!

Türk Timea