Szentkirályi Krisztinával, a Tolna Megyei ÁMK közművelődési tanácsosával Szentkuthy Miklós hagyatékáról beszélgettünk egy sikeres rendezvény után, amelynek moderátora volt.

Sajnálkoztam, hogy nem tudtam részt venni a rendezvényen, hisz messze van a megyeszékhely, így mi dombóváriak lemaradunk a hasonló jó lehetőségekről. Tőle hallottam először a készülő Hímes kezek reneszánsza a Kapos mentén című kiállításról. Így került szóba a Néprajzi túrák Tolna megyében című kiadvány, amely térképet is tartalmaz, ebből is kimaradtunk, pedig csodálatos mintakincse van a „dombóvári hímzésnek”, amely említésre méltó lett volna ebben a kiadványban. Miért is maradt ki? – kérdezhetnénk. Mert hányatott sorsa volt a gyűjteménynek. Nem volt múzeumunk, nem volt, aki gondozza ezt a hagyatékot. Elmondhatjuk, hogy nagy változás következett be ezen a téren…

A Dombóvári Városi Könyvtár állományában fellelhetők a Dombóvári Szent Orsolya-Rendi Tanítóképző Intézet és Líceum évkönyvei. Az 1938/39-es számban Máter Horváth Ottilia gyűjteményi leírást adott közre, amely „Dombóvár vidékének néphímzései” címet viseli. Ismerjük meg e leírás alapján a „Kapos menti hímzés” jellemzőit.

A tanárok az iskola növendékeinek segítségével az enyészettől mentették meg a vidék népi hímzés kultúrájának még begyűjthető darabjait. Az iskola közvetítésével a „nagyközönség” is megismerhette elődei értékes népművészetét. 1920 után nagyobb figyelem irányult a nép művészetére, a nép mélyebb rétegeire, ahol a természet adta tehetség rejlik. A fehérhímzés az 1880-as években élte virágkorát, házivászonra, fehér pamutfonallal varrták a saját kezűleg előrajzolt mintákat. A férfi és női ingek elejét és az alsószoknyák, szoknya alól kilátszó néhány centiméteres részét hímezték. 1938-ban már csak a jobb módú földműves családok ládái rejtettek néhány darabot a szépen hímzett ruhaneműkből. Kapospulában súrolórongynak, vagy tutyi talpnak használták az ingek foszlányait. Kocsolán csak télen viselték, alsóingnek, máshol már nem mutatkoztak benne: így indokolták: „belefúj a szél, meg aztán kicsúfolnának miatta”. Szakcson az idősebb férfiak és nők 1938-ban még ebben ünnepeltek, új darabokat már nem varrtak. Ezért volt hatalmas jelentősége a céltudatos gyűjtésnek. A nőipari képzést is folytató intézet három év alatt negyvenhárom eredeti darabot és harmincnyolc eredeti hímzés másolatát gyűjtötte össze.

A varróasszonyok, a mintákat hagyományosan a környezetükből merítették, mértani alakzatot nem használtak. Alakjuk szerint csoportosíthatjuk a formákat. Így születtek a virágminták: „tekert rózsa”, „kötött rózsa”, „csopros rózsa”, „nagy rózsa”, „rózsa csipke”. Rajzoltak még tulipánt, szegfűt, margarétát. A minta és az öltéstechnika is falvanként változott. Gyakori volt a leveles minta is: „tölgyfaleveles”, cserleveles”, „vadszőlős”, „meggyfaleveles”, „rozmaringos”, „kukacvirág”, „cédruság”, „körtefaleveles”. Hímeztek még „csillag”, „sarló”, „félhold”, „búzaszem”, „szőlőfej”, „tojás” és „macskanyom” mintákat.

Mivel az ing jegyajándék volt, gyakori volt a szív minta is. Ezért hármas, négyes szív, levelek közt szétszórt szív díszítette az ingeket.

Külön érdekesség a „paszpalléros” minta: A dombóvári és kocsolai hímzésben eredeti a „paszpalléros” minta, amely úgy készült, hogy a két vászon között vastagabb pamutszálat vezettek, két oldalán levarrták, így a minta kidomborodott az anyagból. Jellegzetes formái a „nagycsillagos”, „nagy cakkos”, tojásos”. A minták nagy felületűek, a közöket magashímzéssel és lyukkal töltötték ki.

A dombóvári hímzésben kevesebb a lyukacs és a levélfajta. Nagyobb felületű laposformák jellemzik. A szegélye huroköltéssel készült. Pulában nagyobb virágmintákat hímeztek Pincehelyen ritmikus elosztású szegényebb formavilágú hímzés volt a jellemző. Az értényi mintát az apró dús elemek és ferdevonalas elrendezés jellemezte. Kocsolán nagy levélmintákat rajzoltak, a mintacsoportokat két lyuksor szegélyezte. Szakcson nagyon szép volt a térelosztása a mintáknak, sok lyukacs díszítette még az ingeket. A mintarajzoláshoz a nagyobb síkformákat hasznavehetetlen keménypapírra lerajzolták és kivágták, majd az így kapott formát körülrajzolták, ezért a levél és virágforma egyforma volt, a térkitöltés egyéni ízlés szerint történt. Egyszerű és mégis megkapó.

A hímzés technikáját Máter Horváth Ottilia leírásából idézem:

„A fehérhímzés technikája többé-kevésbé hasonló az egész országban található hímzéssel: lapos öltés, lyuk, hurkolás, száröltés, subrika, gyenge. Hogy mekkora hímzett felülettel állunk szemben, arra néhány példát hozok fel: a kocsolai szegfűs ing 35x50 cm, a vadszőlős 26x44cm, a dombóvári négyes szív 25x42 cm. A mintázat a legtöbb helyen igen sűrű: néha nemcsak az ing elejét, hanem még a vállát, sőt még hátul a vállfolt sarkát is beborítják dísszel” (M Horváth Ottilia: Dombóvár vidékének néphímzései. Dombóvár Sz. Orsolyita-Rendi Tanítóképző Intézet és Líceum Évkönyve 1938/39)

A rend megszüntetése után a gyűjtemény egy ládában az intézmény padlására került, a későbbiek során átvitték a katolikus plébánia épületébe. Jónás János plébános gondosan őrizte, megbecsülte az elődök munkáját. Az atyát Dombóvárról Bonyhádra helyezték, ekkor magával vitte a ládát, ugyanis helyben nem volt múzeum, így tudta biztosítani a gyűjtemény megőrzését. Halála után a bonyhádi plébánia házvezetőnője hazavitte a megmaradt darabokat. Cser Mária hímző népi iparművész (1930–2006) 1987-ben elkészítette a Kapos menti- hímzés mintáit tartalmazó könyvét, rendszeresen vendégül látta az Ausztráliából hazalátogató Máter Horváth Ottiliát, a gyűjteményi leírás készítőjét.

Mindketten sejtették, hogy Bonyhádon lehet a gyűjtemény, Marika néni többször is beszélgetett erről Schattmann Helmutnéval, aki a Bonyhádon szolgálatot teljesítő Erb József plébános Dombóváron élő húga. Cser Mária halála után Élő Lajosné szorgalmazta a hímzések hazahozatalát. (Lsd.: Mesterség & Művészet 2007. májusi számában Cser Mária és Paszpallérozó lányok és menyecskék a Kapos folyó mentén címmel)

Ma még itt élnek közöttünk az iskola egykori diákjai, akik a rend által működtetett ipariskolában tanultakat igyekeztek megőrizni és továbbadni. Ők viszik tovább a hagyományokat. Dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn élő népi iparművész és testvére Élő Lajosné, aki Dombóváron a Helytörténeti Múzeum Hímes kezek szakkörének vezetője.

Dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn vezetett hímző kört, miután tanfolyamokon elsajátította a díszítőművészet ezen ágát, a szakkör a hatvanas években élte virágkorát.

Élő Lajosné 1980-ban C kategóriájú szakkörvezetői oklevelet szerzett. A tanfolyamon Cser Mária népi iparművész is oktatója volt. A családban az édesanya és a nagymama is kézimunkázott, testvére Dr. Veszely Józsefné az apácáknál tanult, ipariskolába járt, tanulmányait már Pécsen fejezte be, mert a rendet felszámolták, ott végezte el a tanárképző főiskolát is. Kaposszekcsőn az általános iskolában tanított. Élő Lajosné a Kapos-menti mintákat elsőször testvérétől tanulta, a szakkörvezető tanfolyam elvégzése után rendszeresen zsűriztette munkáit, majd elnyerte a népi iparművész címet. Dombóvár- Szőlőhegyen oktatta az asszonyokat a hímzés fortélyaira így került kapcsolatba Dr. Szőke Sándorral és feleségével, a pedagógus házaspár egy élet kitartó munkájával, a gimnáziumi diákok és szülők segítségével teremtette meg a Dombóvári Helytörténeti Múzeum Alapjait. A gyűjtemény az Illyés Gyula Gimnázium alagsorának egyik helyiségében gyarapodott évről-évre.

Azonban új fejezet kezdődött: 2001-től az egykori szolgabírói lak szép épülete ad otthont a Dombóvári Helytörténeti Gyűjteménynek. A Takács Istvánné által vezetett Városszépítő és Városvédő Egyesület odaadó munkája és az Önkormányzat folyamatos támogatása új utat, lehetőséget nyitott a múzeum fejlődésében, melynek élére Dr. Kriston Vizi József etnográfus került. A múzeumvezető ötlete alapján megszületett egy vándorkiállítás terve, amelyhez támogatást is nyertek reneszánsz év pályázatán. A Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma tette lehetővé, hogy a program elindulhasson. Fő célkitűzése volt, hogy az országosan kevéssé ismert Kapos-menti, a környékünkön „Dombóvári hímzésnek” nevezett textíliák gazdag motívum kincsét bemutassa, népszerűsítse és lehetővé tegye az elsősorban férfiingeket díszítő minták újrafogalmazását. Ennek nyomán az érintett múzeumok együttműködésével elindulhat egy olyan munka is, amelynek során feldolgozzák a Dunántúlra jellemző fehérhímzéseket, amelyben a Kapos-menti hímzés elfoglalhatja az őt megillető méltó helyét.

Életre hívták a múzeum épületében működő Hímes kezek hímző kört, az itt tevékenykedő asszonyok, közelmúltban készített darabjai is a vándorkiállítás részét képezik. 2007 nyarán, Bonyhádról hozta vissza Schattmann Helmutné a zárda gyűjteményét. Mikor átadta Élő Lajosnénak, a Városvédő Egyesület tagjának, féltve és meghatottan bontogatták a csomagot, örömmel vették kezükbe a régi hímzésdarabokat, amely Erb József plébános segítő közreműködésével került ismét Dombóvárra. Bocz János faszobrász tervei alapján egy helyi asztalosmester míves ládákat készített, amelynek fiókjaiban helyezték el az eredeti gyűjteményt.

Komjátiné Horváth Ágnes, a Tolna megyei Népművészeti Egyesület titkára, aki egyben a Tolna megyei ÁMK munkatársa is, kolléganőjével, Szentkirályi Krisztinával támogatták a kezdeményezést. Felkérésükre a Duna-menti Folklór Fesztivál keretében Madocsán mutatták be először a kiállítás anyagát, ahol nagy sikert aratott és elindított a jelenlévőkben egy olyan gondolatot, hogy a helyi közkincseket is felkutassák. Ezután a Dombóvári Kistérség falvai (Kocsola, Szakcs, Kurd, Gyulaj Attala, Döbrököz, Nagyberki), és Tamási fogadták a hímzéseket. A kiállítás állandó anyaga mellett mindig ott szerepelnek a Kaposszekcsői- és a Dombóvári Hímző Kör mai munkái is, azért, hogy egymás mellett láthassák az érdeklődők, hogy mivé fejlődött napjainkra ez a hímző kultúra. Érdekes lesz, ha feldolgozzák majd a Dél-Dunántúl fehérhímzés anyagát, amelynek szerves része a Kapos-menti hímzés is!

Minden község mellé tehette saját tárgyait, így a helybeli férfi és női öltözet, pillék, kendők és a szőttes színesítik még a kiállítás anyagát. Szakcson így került elő a hímzett szélű bőgatya. Nagyberkiben a fejviselet bizonyult érdekesnek, amelynél a kendő vége különleges mintát alkot.

Február 19-én, Budapesten, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének kiállítótermébe utaznak az alkotások, majd végleges hazatérésük előtt még Kecskemét is fogadja a kiállítási anyagot. Reméljük, hogy a hímes anyag hazatérése előtti körutazásának hatására egyre nagyobb érdeklődés irányul egy sajátos kistáj megújhodó mintakincse és újrafogalmazásának lehetőségei iránt! A későbbiekben már nem a padlás rejteke, hanem a Helytörténeti Múzeum lesz végleges otthonuk, amely csak az áldozatos munkát végző amatőr emberek segítségével vált lehetővé. Közkincsünket ezután gondozzák már a hozzáértő szakemberek, az ő gondjaikra bízzák őket.

Kiss Anna: Fohász (részlet)

„Uram, ki műhelyedben egykor

formáltad a fazekas remeket,

első a mívességben, ki a sárnak

hajlandóságát ismered,

és tiltod a léleknélküli munkát,

kényszerűségből hozzád fordulok,

ne legyen a szép mindig értéktelenné,

a míves mindig semmirevalóra

mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk

csizmadiák, pékek, gombkötők,

fazekasok, építőmesterek

fonók, szövők, kötélverők, kovácsok

Asztalosok, is mint a régiek

mert elhibbant dolgok közt

magunk is elhibbanunk

S akkor mi végre voltunk?”

Csík Mária