Voltam 20.-án a Budai várban. A mesterségek ünnepén. Régen is jártunk párommal. Többször. Néha összefutunk régi kedves ismerősökkel, ez is emlék nekem. Igazából a látvány vonz. Régen is az. A hangulat, kipakolások. A nagy nyüzsgős élet, a távoli nevetések, a sztorik, az „én is kipróbálom” érzés. Mostanában látom igazán a dinamizmust. Furcsa kifejezés, de csak így tudom leírni.

Azt a sajátos kis világot, ami egy-egy kipakolós asztalnál megfog. Ahogyan egymással kommunikálnak a vásáros, és a vevő, vagy érdeklődő. Van egy rejtett világ itt. A környezetből kinyisszantva, egy másfajta együttlét. Kívül a mindennapok: politika, megélhetés, családi dolgok. De itt. Itt jelen vagyunk. Amíg mesél az eladó, amíg figyelünk, csodáljuk a valóban számunkra szépséges portékákat. Meg-meg állok megfigyelni egy „sátor” körül nézelődő embereket. Főleg olyan „sátraknál”, ahol szórakoztatják a „közönséget”. Mintha újra gyerekek lennének. Nincs olyan, akinek ne mosolyra fakadna a szája, vagy tátva, mert nem tartja szükségesnek , hogy kontroll alatt tartsa magát.

Egy alkalommal egy angyalarcú 3-4 éves kislány éppen agyagból próbált formát gyúrni. Apukája forgatta neki azt a nagy kereket, amit lábbal szoktak (én nem tudom, hogy hívják). A kislány csak gyúrta, gyúrta. Mi is megálltunk párommal, mosolyogtunk erőteljes próbálkozásán. Majd levettem tekintetem a kislányról, és körbenéztem. Mellettünk több ember is megállt. Fiatal párjával, idősebb férfi, másik család. Mindannyian a kislányt nézték. Mindannyian mosolyogtak. Senki nem szólt egy szót sem. Nem firtatták, mi történik. Csak átadták magukat a jelenetnek. Nagyon tetszett ez a kép. Ez maradt meg legjobban arról a napról. Pedig senkit sem ismertem. Nem tudtam igazságát, világképét. Csak megálltak egy pillanatra.

Forrás: thesecret.hu