A népi hagyományvilág reneszánsza vagy pusztulása várható?
Magyar Nemzet, 2002. július 20.

Lőcsei Gabriella

A turistaszezon kellős közepén bezárt a főváros, a Belváros (!) legnagyobb és tán utolsó, vitathatatlan értékű, megbízható márkájú, népművészeti tárgyakat árusító boltja.

A jóhiszemű idegen a környék sátortáborába indul echte népművészeti portékát vásárolni. Itáliai válltáskát, orosz fababát, globalizált hímzéseket, keleti cserepeket… Úgy tűnik, annak a pár embernek, mesternek, művésznek, kereskedőnek, kiállításrendezőnek, -szervezőnek és üzletembernek, akinek még szívügye a magyar népi hagyományvilág továbbélése mindennapi életünkben, tárgykultúránkban, nincs ma védangyala kis hazánkban.
Egyre inkább megfeledkezünk kézműves-hagyományainkról, népi iparművészetünkről. Nemcsak mi, magyarok, hanem szerte a nagyvilágban csaknem mindenki. Ahol nem drámaian gyors és erős ez a folyamat, a Skandináv-félsziget országaiban például, ott is csupán az a magyarázat, hogy e vidékeken nem volt honos a szocialista gazdasági átszerveződés. Meghagyták a parasztgazdaságokat, és a gazdák – nem úgy, mint a mieink – a bizonytalan jövőtől való félelmükben nem fektették be tőkéjüket mindenféle képtelen modernizációba. Állami hivatalok nem írták elő ezekben az országokban senkinek, hogy minden, ami a múlthoz kötődik, eszme és tárgy kidobandó. Nem úgy, mint a szocialista táborban, mifelénk. Megőrizhették tehát az emberek a hagyományos faluszerkezetet, tárgyi kultúrájukat a maga évszázados mivoltában. Idehaza csapatnyi konok ember, művészek, mesterek, értelmiségiek tették rá az életüket, hogy a kihalófélben levő népi kultúrát „belopják” mindennapi, modernnek mondott, jellegtelen egyenéletünkbe. Műveikből évről évre kiállítást láthatunk – ha láthatunk – a fővárosban, az Iparművészeti Múzeumban, a Vigadóban. Csodájára jár e tárlatoknak az idegen, a japán turista, az angol, a német, a francia. Mind azt kérdezi, hol lehet megvásárolni e pompás tárgyakat, a múltat jelzésszerűen megidéző modern öltözékeket, fából faragott órákat, festett bútorokat, kerámiákat, szőtteseket. Kérdezősködésükre nincs felelet. A kézműves-kiállítás résztvevői közül öt iparművészt faggattunk műfajukról, árvaságukról és hűségükről.
Bein Klárához, aki a mindennapi életben kiválóan hordható öltözékeket tervez, szinte jelzésszerű népművészeti díszítéssel, mindig is közel állt az anyagok manuális megmunkálása. Érettségi után a híres Rotschild-szalonba szegődött el ipari tanulónak – meséli –, hogy mindent megtanuljon, amit csak a textilről, a szabásról-varrásról tudni lehet. A későbbiekben, az Iparművészeti Főiskola hallgatójaként, majd önálló munkálkodása idején, igen sokat segített neki az európai hírű műhelyben szerzett tudás. Mind a mai napig meghatározza minden munkáját, akár a népművészeti hagyományokhoz nyúl vissza, akár pedig a kultúrák fölötti kézműves hagyományokhoz. A főiskolán kötelező volt számukra a különböző népek díszítőművészetével foglalkozni, folklorisztikai gyűjtőmunkát végezni, majd pedig az ily módon szerzett ismereteiket meghatározott feladatokon alkalmazni. A Rotschild-szalonban is sok volt az olyan megrendelő – főleg külföldi ügyfelek –, aki kifejezetten kérte, hogy a hagyományos, magyar népi díszítőművészet valamilyen formában jelenjen meg a ruhán, amelyet Rotschild Klári birodalmában terveztek. Minden évben két bemutatót tartottak, legalább két-három olyan modell szerepelt, amelyen a magyar hímzés motívumait alkalmazták. Eszébe nem jutott senkinek, hogy negatív jelzőkkel illesse azokat, akik ezeket az öltözékeket megtervezték, megrendelték és viselték.
– A főiskola befejezése után visszamentem a szalonba, tizenkét évet töltöttem ott, majd amikor úgy éreztem, amit csak meg lehetett tanulni, megtanultam, továbbléptem. A karcagi háziipari szövetkezetben folytattam a munkát – meséli az iparművésznő, akinek kosztümjei a világot járják. – Szakmailag is, emberileg is igen értékes közösségbe kerültem, a KGST-országok számára gyártott konfekció ráadásul meghozta azt a pénzt is a karcagiaknak, amely mellett megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy népi iparművészettel is foglalkozhassunk. A kunsági hímzésvilágnak a modern öltözékekre átírt változatait alkalmaztuk, és a díjak, elismerések igazolták, hogy jó úton járunk.
A rendszerváltás után a háziipari szövetkezetek nagyobb része megszűnt, a karcagi is, és eltűntek azok a népi iparművészek, akik oly csodálatosan dolgoztak a tervezők keze alá. Utánpótlásról senki nem gondoskodott. Nem meglepő tehát, hogy ma már nagyítóval kell keresni a Kunságban is, másutt is azokat az asszonyokat, akik ismerik, és kiválóan alkalmazzák annak a tájnak a hagyományos díszítőművészetét, ahol születtek, ahol élnek. Segíts magadon, az Isten is megsegít! felkiáltással alapító tagja lett a Mészáros Éva iparművész által szervezett Modern Etnika nevű alkotócsoportnak, amely a korszerű forma és a hagyományos díszítőművészet harmonikus ötvözését tűzte ki céljául. Szemük előtt a világkiállítás szép lehetősége lebegett, ez az alkalom azonban elmaradt. De 1996-ban a pesti Vigadóban megrendezett kiállításuknak óriási sikere volt 2000-ben, azóta számos meghívást kapnak Európa különböző pontjairól. Munkáik megjárták már Bécset, Prágát két ízben is, voltak Helsinkiben, Párizsban. Most a Baltikumban utazgatnak, és Rómába készülnek. Japánban is bemutatták munkáikat. Aki az ottani kiállítás megszervezésében sokat segített, az akkor diplomatafeleségként Tokióban tartózkodó Südy Erika, ma egy itthoni kft. résztulajdonosa.
– A sors úgy hozta – mondja Bein Klári –, hogy igen érdekes megbízást kaptam: olyan hordható, mai világunkhoz illő öltözékeket tervezni, amelyeken kevés átírással a magyar hímzésvilág is megjelenik. A legújabb, Japánban látható magyar kézműves-kiállításnak a címe is ez: Hímzések reneszánsza.
Gy. Kamarás Katalin kerámiái általában magyar szenteket, mestereket jelenítenek meg, magyar meséket „illusztrálnak”. Fölmenői képzőművészek, kézművesek, pedagógusok voltak, nagyapja az első világháború idején olyan népművészeti tárgyakat gyűjtött, amelyeket leányunokája mind a mai napig őriz. Budapesti születésű lévén, Gy. Kamarás Katalinnak elég nehéz tájegységhez kapcsolódnia, az egész Kárpát-medence népművészetét tanulmányozza tehát. Hímzéseit, fazekasságát, fafaragóit. Legelső munkája palóc lakodalmas menet volt, azután az év ünnepei következtek, az élet eseményei, a népdalok, a népmesék. A hagyományos magyar fazekaseljárással új tárgyi világ létrehozásán fáradozik, hogy sem szellemiekben, sem a formák tekintetében ne távolodjunk el a gyökereinktől – mondja. Gyakran és szívesen idézi Szabó István néprajztudós szavait: „Ami elmúlt, nem hull semmibe, hanem sorsa s alakítója lesz annak, ami rákövetkezik.”
Az erdélyi születésű Józsa Illyés Attila gyermekkora óta vonzódott a fához. Mindenféle fához. Tanulmányozta a tulajdonságaikat, faraghatóságukat, olyasvalamit szeretett volna készíteni belőlük, amit korábban senki. 1996-ban készítette el az első olyan működőképes, pontos óráját, amelynek minden alkatrésze fából van. A legelső szerkezetet több más követte (a szerszámokat is maga konstruálta hozzájuk), és miközben lázasan kutatta a titkokat, milyen fa alkalmas fogaskeréknek, tengelynek, szinte a csodával határos módon olyan könyvekre bukkant, amelyekből faóragyártó eleiről olvashatott. Kiszemelgethette belőlük, hogy a kora középkorban az első órákat fából készítették. E tanulmányai alapján némiképpen mesterségbeli elődjének tekinti Józsa Illyés Attila még a híres angol órásmestert, John Harrisont is, aki az első olyan használható hajózási kronométert – fából – elkészítette, amelynek a segítségével pontosan meg tudták határozni a hajósok, útban Jamaica felé, a földrajzi hosszúságot.
– Egészen a XVIII. századig divatban voltak a faórák – meséli –, természetesen csak fontos intézmények, főúri családok engedhették meg maguknak e fényűzést. A pápa is kapott ajándékba fából faragott időmérőt… Aztán a technikai fejlődés könnyebben és gyorsabban elkészíthető szerkezetek gyártására ösztökélte az embereket. Tudomásom szerint ma Európában egyedül én készítek faórákat – állítja a mérnöki diplomáját e páratlan szenvedély kedvéért szögre akasztó Józsa Illyés Attila. Huszonhat szerkezet került ki a kezei közül, négy Magyarországon talált gazdára. Németországban és Itáliában jóval nagyobb az érdeklődés irántuk, mint idehaza, ahol sem támogatókra, sem elismerést osztogatókra nemigen akad mesterük. „Nem klasszikus értelemben vett asztalosmunka” – általában ezzel utasítják vissza Józsa Illyés Attilát. Akik így beszélnek, nem tudják szegények, hogy valaha az asztalosmesterség csúcsa volt az órakészítés. És mert Józsa Illyés Attila szerint a Teremtő kihozza az emberből, amivel megáldotta, újabb és újabb fából való időmérő szerkezeteket tervez és farag. Közben pedig arról álmodozik, hogy egyszer valamelyik városunk főterére, templomtornyára olyan konstrukciót készíthet, amilyen a prágaiak híres középkori csillagászati óraműve, az Orloj. A hónapokat, a napokat, sőt még a szférakört is mutató, elmés szerkezet, amely minden órában harangütésre megjelenő bábjátékkal figyelmezteti szemlélőit az élet mulandóságára, igaz, fémből való, csak a bábjai faragványok, de Józsa Illyés Attila úgy tartja, fából is össze lehetne állítani a prágaihoz bonyolultságában és nagyságában hasonlót. (Amikor a Kiskunfélegyházán, a Kiskun Múzeum börtöntörténeti kiállításán látható, hajdani rabok által konstruált, fából való világóráról kezdek beszélni, amelynek szerkezete nem is olyan régen hibásodott meg – pedig de hosszú időn át büszkélkedtek vele abban az épületben, ahol egykor még Rózsa Sándor is raboskodott! –, Józsa Illyés Attilának felragyog a szeme: neki is megfordult már a fejében efféle…)
Fábry Zoltán is kalandos életfordulatok után lett „hivatalosan is fával foglalkozó” ember, húsz esztendeje immár. Mint szerelmes a kedveséről, úgy beszél a fáról, amelyből a hétköznapi életben használatos, szép tárgyakat készít. Szobrokat is olykor, ha nem a kézművesek évenkénti kiállításának a megszervezésével van elfoglalva. Az 1993 óta rendszeresen jelentkező gyűjteményes tárlatok anyagát a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, valamint a Népi Iparművészeti Tanács tagjai válogatják, rendszerint előre elhatározott tematika szerint. (Kossuth évében, 2002-ben természetesnek tűnt, hogy a jeles államférfi korát és emlékét felidéző művek is megjelentek a kézművesek kiállításán. Viseletek, fegyverek, emléktárgyak.)
– Évente egyszer ki-ki meggyőződhet róla, hogy milyen gazdagok vagyunk – mondja Fábry Zoltán –, hiszen a kézművesség minden ágazatában kitűnő kézzel és fejjel megáldott mesterek, művészek dolgoznak, reprodukálni is tudják, megőrizve továbbadni is azt az örökséget, amelyet névtelenül alkotó eleink hagytak ránk. Igaz, olykor lámpással kell keresni őket, mert kevés az olyan szervezet, amely számon tartaná, közösségbe fogná, érdekeit is védené ma minden magyar kézművesenek, népi iparművésznek. Óriási haladás viszont, hogy nemrégiben a magyarországi társaság is tagja lett az Európai Kézműves Szövetségnek. A tagság jogán olyan programsorozathoz kapcsolódhatunk, amelynek nincs más mozgatórugója, „csak” megtalálni, megtanulni, megőrizni és továbbadni a népművészeti örökséget.
A szövetségnek tagjai a baltikumi, a finn, a szlovák, a svéd egyesületek is.
– Sokat lehetne tanulni tagtársainktól – mondja Fábry Zoltán. – A szomszédainktól, a szlovákoktól például, akik kézműves udvarházat nyitottak, majd üzlethálózatot is szerveztek köréje. Idehaza azonban még a lehetőség is hiányzik, hogy a magyar kézművestermékeket a hazai és külföldi érdeklődőknek felkínálják. Másutt állami támogatással igyekeznek újraéleszteni a kiveszőfélben levő népi kultúrát. Nálunk felkarolni kellene, nem újraéleszteni, hiszen látni lehet, hogy viszontagságos körülményei ellenére is él a népi hagyományvilág.
Holló László képesítése szerint kertészmérnök. Apja rajztanár volt, édesanyja a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola textil szakán végezte tanulmányait. A 20-as években először Gödöllőn, majd Budapesten és Jászárokszálláson létrehoztak a szülei egy-egy manufakturális üzemet, amelyekben a magyar népművészet továbbéltetésén fáradoztak, ebből próbáltak megélni. Családi vállalkozásukat, amelyet az 50-es években szétdúltak, államosítottak, újraélesztette gyermekük – Holló-műhely néven. Különféle átértékelésekkel, másolatkészítéssel foglalkoznak, hagyományos népi bútorokat készítenek e műhelyben.
Holló László kissé csalódottan tapasztalja, hogy a mai magyar tárgykultúrában a népművészetet nem használják természetes szókincs gyanánt. Sem a képző és iparművészeti szakközépiskolában, sem az iparművészeti egyetemen nem szorgalmazzák az efféle ismeretanyag elsajátítását. (Nem úgy, mint édesanyjának a stúdiumai idején – mondja –, amikor a családi legendárium szerint hetente kellett a Nemzeti Múzeum néprajzi tárába rajzolni menniük az iparművészeti tanoda hallgatóinak.) Pedig kultúránkat egészében kellene megőrizni, mert az a kultúra, amelyik csak elemeiben él, előbb-utóbb eltűnik – mondja, s figyelmeztetőbb végszót keresve sem találhattunk volna annak a beszélgetésnek az ideiglenes berekesztésére, amelynek csak a folytatását érdemes latolgatni, nem a befejezését.