Uszkában laktunk. Szüleim elmentek bútort vásárolni Csengerbe, ahol születtem. Az elemi iskolát Uszkában végeztem, majd ezt követően Tiszaújlakra iratkoztam be polgári iskolába, Budapesten érettségiztem.

1944-ben édesapámat az oroszok elhurcolták Malenkij robotra, 1945. március 15-én meghalt. Ötven évig nem lehetett beszélni róla. Négy gyermek maradt árván. Én volta a legidősebb.

Bár öt hold földet kaptunk, - amiből megélni nem lehetett - , így az első adandó alkalommal Budapestre mentem. Édesapám géplakatos mesterséget tanulta ki, de én a fához vonzódtam. Kisgyermekként faragtam kardot, gyermekbútort, fontam korbácsot, kötöttem csuhéból díszes kosarakat.
Budapesten az Iparművészeti Múzeumban ipari tanulóként az asztalos restaurátor szakmát tanultam. Mesterem hamar felfedezte, hogy a bútorokon lévő plasztikai hiányosságokat velem kell kijavíttatni, helyrehozatni.
A múzeumban zenekart alakítottunk és a kollégiumi tánccsoportot kísértem citerán. Később beálltam a táncosok közé, s Zalka Máté nevű tánccsoporttal országos versenyen (egy orosz tánccal) elsők lettünk.
1951-ben a berlini VIT-re utaztunk, ahol Rábai Miklós felfigyelt rám. Így lettem 1952-ben az Állami Népi Együttes táncosa. 1978-ban nyugdíjba vonultam. Amikor felkértek a BM Duna Művészegyüttes művészeti vezetőjének, a nyugdíj folyósítását felfüggesztettem. 1992-ben lettem másodszor nyugdíjas.
A Tánc töltötte ki az életemet! Vezettem a Vadrózsák Táncegyüttesét, a szolnoki Tisza Táncegyüttest. Több mint 130 koreográfiát készítettem. Pályám során 19 díjat kaptam néptánc fesztiválokon. Közben mindig faragtam, külföldi utakra vittem magammal tülköt, csanakot, díszdobozt. Mind hazahoztam. Anakronizmus, de csanakjaimon ilyen nevek olvashatók, mint Leningrád, (ilyen város már nincs is) vagy Tomo (Japán város) stb. Kezdetben csak saját örömömre faragtam, de amikor az első kiállításomon sok szép beírással telítődött a vendégkönyvem, nagy erőt és kitartást adott nekem. (A mai napig tart.)
Ötvenöt országban jártam, s ezt igyekeztem mindenhol nyitott szemmel tenni. Múzeumokat látogattam, minden érdekelt, különösen a népművészet. Lehet az bármilyen nép, akár dísztárgyakat készít, ami lehet szakrális is.

Külön szerencsém, hogy a tánchoz kapcsolódott az életemben a kézművesség. Így egyik tevékenység kiegészíti a másikat. Például a Halálra táncoltatott leány balladáját megfogalmaztam táncban és fában is. Ugyanígy a Sámán is megvan mindkét műfajban.
Nem tartom magamat szobrásznak, hiszen nem tanultam senkitől, viszont nem is utánozok senkit. Példaképeim a Szervátiuszok.
Én oda való vagyok, ahol a kis Túr siet beléje, ahol mindig hiányzik a hetedik krajcár, ahol fatornyos a templom, ahol nagyon szegények az emberek ma is, de a vendégnek oadaadják az utolsó falatjukat is. Itt pusztított legtöbbet az ismétlődő árvíz, de itt győzőtt II. Rákóczi Ferenc és itt termett a legtöbb rebellis. E tájon győzött a reformáció, ide nem tette be a lábát a török. Mi a partiumhoz tartozunk, Erdély nagy hatással volt az építészetre, az étkezési szokásainkra egyaránt. Gyermekkoromban még részt vettem fonóban, dörzsölőben, színjátszásban, lekvárfőzésben, disznótorban, de virrasztásban is. Még láttam bőgatyát szapulni nagy üstökben, vásznat fehéríteni a Batár parton.
Ma már nem él édesanyám, így évenként egyszer megyünk Uszkába az emlékmű koszorúzásakor. 1944. november 21-én vitték el Málenkij robotra az embereket, köztük az én édesapámat is. 1992-ben készítettem Uszkára a II. világháborús emlékművet 32 kopjafával és három zsidó család számára Mózes kőtáblával.
Most nyugdíjas éveimben is még vezetek együttest, a Cavinton csoportot, és minden évben tanítok Japánban magyar néptáncot.
Sok-sok ember törekszik arra, hogy valamilyen nyomot hagyjon maga után. Én is közéjük tartozom. Sajnos állandóan megfelelni akarok.
Hatvankilenc éves koromban túlpörgettem magam, állandó halálfélelmem volt, időnként még most is van. Ha dolgozom, megszűnik.
Megfaragtam a sírjelünket párommal közösen. Praktikus, bár kicsit morbid gondolat. A paraszti társadalomban - ahol nemzedékek éltek
együtt - természetesnek vették azt, hogy élethez hozzátartozik a halál. A végtisztességet mindenkinek megadták. Az én faragási, koreográfiai témáim is az életet, halált, különféle rítusokat, táncban, faliképekben, szobrokban ábrázolnak. Legnagyobb örömömre ezek a munkák jelenleg is a tulajdonomban vannak.

Amíg mozdulni tudok, addig táncolok.
Amíg kezemet emelni tudom, addig faragok.

Erdélyi Tibor - 2004.