Mintha kevesebbet hallanánk mostanában a népi kultúráról. Mondom ezt egy olyan kiállítás katalógusának előszavában, mely éppen a népi kultúra ápolását és továbbgondolását kívánja szolgálni. Igaztalan volnék? Nem, ennek még a látszatát sem akarom kelteni. Inkább kérdésbe fűzöm tovább a kijelentést: mihez képest hallunk kevesebbet? Mindenekelőtt számot kell vetnünk két fölfogással. Az egyik a népi kultúrát szorosan a parasztság műveltségi javának tartja. Mi maradt mára ebből a kultúrából? A 1970-es években készült egy előrebecslés: vajon 2000-ben a magyar népességnek hány százaléka őriz majd eredeti folklóralkotást. A szerző 2,5%-ot jósolt. Nem érdektelen ez a megközelítés, de ezen a helyen sokkal izgalmasabbnak tartom a másik fölfogás jegyében arról beszélni, hogy mit gondolunk a népi kultúráról, mint továbbélő kulturális örökségről, és hol a helye a nemzeti műveltségben. Az első megközelítésben fontos tényező, hogy amikor a hagyományos értelemben vett parasztság megszűnt, értelemszerűen megszakadt kultúrájának szerves folytonossága. Lehet, hogy a népesség valahány, kevés százaléka még őriz klasszikus értelemben vett folklórt, sőt továbbkölti azt, ami azonban a parasztság alkotása volt mára már tudományos kutatás tárgya, múzeumok őrzik emlékeit, ellenben újratanulható, továbbgondolható, habár nem eredeti közegében találkozunk vele, nem korábbi létformái között látjuk, ilyen formán része a kulturális örökségnek.

Nem kívánom Önöket elméleti fejtegetésekkel terhelni, csupán arra emlékeztetek, hogy a magyar művelődésben több mint kétszáz esztendős a népi kultúra iránti érdeklődés. Együtt bontakozott ki a modern nemzeti kultúra megteremtésével és összeforrott vele. Az utóbbi másfél-kétszáz évben a magyar szellemi élet számos jelentős alakja nyilatkozott a népi kultúráról. Talán nincs is olyan jeles alkotónk, gondolkodónk, társadalomtudósunk, aki kimaradt ebből a sorból. Markáns gondolatok fogalmazódtak meg a népi kultúrával szemben vagy mellette, melyek széles skálán helyezkednek el az ellenséges és a rajongó elfogultság pólusai között. Közben sokféle előítélet rakódott rá. A hozzá viszonyulás gyakran vált ideológiai megterheltségűvé, ami komolyan nehezítette értékelését. De mindmáig nem szűnt meg a népi kultúrát övező figyelem, noha erőssége és fontossága koronként változott. Mindezt azért is mondtam el, hogy rámutassak, milyen komoly szellemi örökség folytatói a mai alkotók.

Engedjék meg, hogy a közelmúlt félévszázadból idézzek föl néhány mozzanatot, mert azok többé-kevésbé ma is hatnak. A diktatúra egyaránt elutasította az "úri", a "polgári" és a "paraszti" Magyarországot, kultúrpolitikája - az így keltett ellentmondásokkal nem törődve - mégis hatásosan tudott a népi kultúrára hivatkozni a két világháború közötti évekkel szemben. Az eredmény sajnálatosan a népi kultúra kompromittálódása lett. A silány, tucatszám "készült" népdalfeldolgozások és néptánc-koreográfiák szinte egyetlen ünnepélyes alkalomról sem hiányozhattak. Sok furcsa példát idézhetnék, azonban illusztrációul elégendő egy is. Az Ethnographia, a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata ilyen címmel közölt cikket: "Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapja népművészetünk megújulásának nagy alkalma" (1952).

Azokat az éppen ellenkező fejleményekről tanúskodó, egy rosszemlékű kort idéző tárgyakat, amelyeket ún. népművészektől kapott ajándékba Rákosi, a Néprajzi Múzeum raktára őrzi. Mindez igényességre és következetességre int bennünket. Meglett a dolog böjtje is.

Az 1950-es évek végére egy ellentétes fordulattal a hivatalosan hirdetett kulturális értékrendben alaposan hátrasorolták a népi kultúrát. Az előző évek túlzásaihoz mérve ezt természetes és egészséges jelenségnek vehetnénk, csakhogy aligha kiegyenlítődésről volt szó. Más, külső szempontok érvényesültek. Az erőszakos téeszesítés közepette igencsak nehéz lett volna a parasztság kultúrájára hivatkozni, inkább leértékelték azt. Ezek után az 1960-as évek legvégén sokak számára meglepetésként hatott, hogy a már veszve vagy eltemetve hitt népi kultúra kérdése hirtelen ismét előkerült, viták, nyilatkozatok, újságcikkek kezdtek vele foglalkozni. Nemcsak hazai háttere volt ennek, hanem széleskörű nemzetközi is. Világdivatként kezdtek érdeklődni az egyszerűség, az egzotikum, a törzsi kultúrák, az archaikus vagy napjainkhoz viszonyítva réginek számító művészetek és a népi kultúra iránt. Ma már látjuk, hogy a rendkívülien szerteágazó jelenség a XX. század második felében agresszíven terjeszkedő fogyasztói társadalmi eszmény elleni "védekezés" vagy akár az egyik első "lázadás" volt, és ezzel a jelenbe értünk.

A hatókör minden korábbinál szélesebbre nőtt. Eddig elsősorban a professzionális művészeteket ihlette a népi kultúra, most az érdeklődés az élet igen különböző területeire is kiterjedt. Az idősebbek emlékezhetnek, hogy 1969-ben a Magyar Televízió "Röpülj páva" népdal-vetélkedője volt a nyitánya a népi kultúrára irányuló figyelem megélénkülésének. A hatalmas közönségsiker és az újabb vetélkedők nyomában alakultak meg hagyományőrző falvakban a pávakörök. Nemsokára elindult a tartósan hódító táncház mozgalom (1972). Nagy divatja támadt a különböző kézműves technikák és mesterségek szabadidős tevékenységként történő elsajátításának. Sokan hódoltak annak, hogy lakásukat a paraszti tárgyi világ használati darabjaival díszítsék, olykor legszokatlanabb enteriőröket alakítva ki. Gyorsan megjelent a kulináris vetület is, már-már elfelejtett fűszerek és konyhatechnikák alkalmazásával. Ezzel rokon a természetgyógyászat iránt mindmáig igen szívósan élő érdeklődés. Feltétlenül említést érdemel a falusi turizmus egészen addig, hogy a nagyvárosi emberek szívesen vásároltak, vásárolnak parasztházat nyaraló céljára. Nem hagyhatjuk ki az építkezést, az öltözködést, a sírjeleket és az emlékműveket sem. Fontos megemlíteni, hogy mert ennek a folyamatnak az intézményei részben önszerveződéssel keletkeztek, a civilszférát erősítették. Végül a korabeli fiatal nemzedéknek igen nagy szerepe volt a kisebbségi magyarok létének tudatosításában, azaz újra tudatosításában, hiszen a kommunista politika ezt korábban következetesen akadályozta.

Végülis tegyük föl a kérdést, mi a helyzet ma? Némileg habozva mondom, mert efféle kijelentést tenni nagyon nehéz, hogy úgy érzem, a népi kultúra ma többé-kevésbé a helyén van a nemzeti kultúrában. Mit értek ezen? Egy pillanatra sem a megelégedettséget. Hanem azt, hogy évek óta nem vita tárgya a népi kultúra értéke és helye. Fontos dolog például, hogy a népi kultúra része az iskolai tananyagnak, van helye a tömegkommunikációban, könyvkiadásban, előadóművészetben. Legalább ilyen fontos, hogy a civilszférát erősíti klubok, szakkörök, tanfolyamok, egyesületek, nyári táborok, konferenciák, amatőr együttesek, találkozók, alapítványok stb. formájában. Az utóbbi negyedszázad népi kultúra iránti érdeklődése egészében növelte a társadalom kreativitását, aktivizálódását, öntevékenységét, sokak számára hozzájárult az élet otthonosabbá, bensőségesebb hangulatúvá válásához.

A másik oldal korántsem ilyen derűs. Jut-e elég pénz ma népi kultúrára? Aligha. A tudományos kutatástól a hagyományápolás széles területeiig sok ágazat tartozik ide. Van mit féltenünk. Engem személy szerint két súlyos, naponta észlelhető társadalmi jelenség aggaszt. Az egyik a mind jobban mélyülő értékválság, aminek az utóbbi 15-20 évben mindannyian tanúi lehettünk, ami messze túlmutat a népi kultúra ügyén, s ami korántsem látszik befejeződni. A másik a társadalom relatív szegénysége, ami egyfelől a szerencsésebb európai országhoz képest mérhető, másfelől a hazai vagyoni különbségek fokozott növekedésében tapasztalható.

Én a mai magyar társadalomban, annak véleményformálói gondolkodásában elhalványulni látom az értékőrzés szempontjait. Márpedig értékteremtés értékőrzés nélkül nem lehet igazán sikeres, mint ahogyan fordítva sem lehet elképzelni, új értékek létrehozása nélkül ragaszkodni a régiekhez. Társadalmunkban terjed az a rövidtávú gondolkodás, ami az értelmes, kitartó munkát igénylő befektetésnek éppúgy nem kedvez, mint az igényes kultúrafogyasztásnak. Ezzel azonban alaposan kitágítottam a népi kultúra vonatkozásait. Tudatosan tettem, mert a népi kultúrát lehetetlen elképzelni pusztán önmagában. Igenis érzékenyen reagál a művelődés más szektorainak változásait, a kultúra egészét érintő hatásokra. A nemzeti kultúra kánonja, értékhierarchiája persze koronként, bár igaz, lassan változik. A népi kultúra tudományos, művészeti vagy közművelődési értelmezésének ismételten meg kell újulnia, csakis így gazdagíthatja, színesítheti a nemzeti kultúrát, azaz újra föl kell mutatnia, hogy értékei nélkül szegényebb lenne a magyar művelődés.

Így őrizheti meg a helyét.

Mindezt ne vegyék ráolvasásnak vagy óhajgyűjteménynek. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak közös ügye, mindannyian tudunk érte valamit tenni. Mecenatúrára vagy akár csupán erkölcsi támogatásra ugyanis a népi kultúrának is szüksége van. Szükséges a művelődésre fordítható pénz elosztóinak rokonszenve és türelmessége, művelődési pluralizmus iránti hajlandósága mind országos, mind helyi viszonylatban.

Csakis köszönet illeti azokat az intézményeket, civil szervezeteket, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, a Nemzeti Kulturális Alapprogramot, a Hagyományok Házát, valamint a Népművészeti Egyesületek Szövetségét, hogy felkarolták azoknak az alkotóknak, népi iparművészeknek és mesterembereknek az ügyét, akik az utóbbi fél évszázadban a népművészet hagyományát továbbvitték, megújították és ma is vállalják. Lehetőséget biztosítottak, hogy munkáik legjavát megszemlélhesse a közönség, az érdeklődők, a népi kultúra barátainak széles köre.

Kósa László akadémikus (az Élő Népművészet című katalógus bevezetőjéből)