– Azért kell valami érzék, indíttatás.
– A polgári iskolában kézimunkaórán szerettette meg velünk Tormási István tanár úr a különböző mesterségeket az agyagozástól, a csuhéfonásig. A fafaragást is.

– A kezdetekkor milyen volt a stílusa?
– Kapoli munkáiból indultam ki, de természetesen nem másoltam szolgamód a tárházát. Leginkább virágmintás munkáim voltak.

– A fafaragás egész életében jelen volt, vagy akadtak kisebb kihagyások is?
– Hellyel-közzel. Közbeszólt a második világháború, hosszú ideig voltam katona...

– Hova vonult be?
– Először Kaposvárra, aztán kerültem Pécsre, végül Budapestre. Egy sebesülést is kaptam. Zala és Vas megye határán, amikor már jöttek be az oroszok, akkor a visszavonuló csapatokkal rossz helyen voltam. A légitámadásnál egy aknából több szilánk is eltalált, de végül is szerencsém volt. Ahogyan a sebesülteket vitték, elkerültem először Ausztriába. Graz után azt mondták, feltesznek egy Budapestre induló vonatra, de onnan végül Dachauban kötöttünk ki. 1945 elején sebesültem meg, és csak egy évvel később értem haza az akkorra már Balatonlellén élő szüleimhez.

– Négy évig nyaranta vitorláztam, télen pedig kosarat fontam, bütyköltem ezt-azt, de nem kellett piacra hordani, mert elvitték tőlem. Aztán feleségem szüleinél éltünk Kadarkúton, én alkalmi munkákból. 1950 tavaszától a vasúton dolgoztam, először pályamunkásként, aztán Kaposváron az osztálymérnökségen. Tizenegy évvel később épült fel a Tisza utcában a házunk.

– De nem a MÁV-tól ment nyugdíjba.
– Nem, már a vasútnál találkoztunk többen olyanok, akik szerettünk faragni. Barackmagból, csontból, fából csináltunk egyedi gombokat, és adtuk el,  gyári gombok nem voltak annyira közforgalomban. Saját faragó szakkört alakítottunk. Felkerestek a megyei tanácstól, valamit vásároltak tőlem. Elbeszélgettünk a szakmáról, tanácsot kértek. 1963-ban alakult a Megyei Művelődési Központ, állandó külső munkatársuk voltam. Konferenciákra is jártam.

– Párhuzamosan a vasút és faragás?
– Beléptem a szövetkezetbe, mellékfoglalkozásban faragtam, de a vége az volt, hogy esténkét többet kerestem, mint az állandó munkahelyemen. 1969 elején vettek fel a Népművészek Háziipari Szövetkezetéhez. A vasúton volt ruhapénzzel együtt 1590 forint a fizetésem, az új és a szívemhez sokkal közelebb álló munkával már az első hónapban 4000 fölött kaptam. 1981-ben mentem nyugdíjba.

– Már kész stílusa volt ekkor?
– Amit tanultam, annak mindnek hasznát vettem. A folyamatos munka mellett aztán kialakult a saját motívumkincsem. De ehhez szakkönyveket olvastam, múzeumokba jártam, egy ilyen emlékezetes volt a miskolci múzeum, ahol beengedtek a raktárba és ott tanulmányozhattam a faragott tárgyakat.

– Földrajzi helyekhez köthetők a motívumai?
– Igen. Kifejezetten a dunántúli és somogyi népművészet hagyományait elevenítem fel a tárgyakon. De ha magam kellene jellemezni, nem vagyok megelégedve egészen a munkáimmal. Hiába van kész, utána mindig találok valami kisebb hibát, valami javítanivalót.

– Összesen hány tárgyról beszélhetünk a közel hetven év alatt?
– Az egyedi egy-egy darabos faragásokat számolva biztosan van száznál több is, de például a szövetkezetben a folyamatos munka mellett 6000 darab dohányzókészletet készítettem, de ez háromrészes kollekciót jelent.

– Milyen fafajtákat kedvel igazán, ha dolgoznia kell?
– Inkább keményfával dolgoztam és dolgozom. A legpuhább az éger. Inkább a körtefát, cseresznyefát szeretem. De a legjobb a jó helyen, az erdő közepén növő vadkörte, azzal szerettem a legjobban dolgozni.

– Melyikre a legbüszkébb: amelyikkel a legtöbbet kereste vagy amelyiket a legjobban ismerték el?
– Volt egy kürtöm, amire igen büszke vagyok, már nincs meg. 1992-ben aranyplakettet kaptam érte és országos első díjat. A Néprajzi Múzeumban volt kiállítva. Sok-sok évvel ezelőtt eladtam egy botot 14 ezer forintért, szintén különösen emlékezetes munkám volt. Természetes, hogy a szövetkezetben megteremtettem a biztos megélhetést, de nem panaszkodhatom, mert éjjel-nappal elláttak munkával. De mindezt nem tudtam volna csinálni, ha nincs mindenben segítségemre a feleségem. A biztos háttér mellett olykor még a munkába is besegített, kiváló fényező egyébként. Nélküle nem sikerült volna.