Idén is kiváló családi programnak bizonyult a mesterségek fesztiválja

Hatalmas tömeg, rengeteg szaladgáló gyerek jellemezte idén a Mesterségek Ünnepét. A rendezvény leginkább mégsem a fiatalok, hanem a családosok kikapcsolódására a legalkalmasabb. A program szórakozás és ismeretszerzés is egyben, hiszen sokunknak a reveláció erejével hat, hogyan is készült hajdanán a nemez, hogy dolgozott a kovács. Szerencsére a hagyományőrző mestereknek még ma is tisztes megélhetést biztosít a régi mesterségek életben tartása.

A látogatók körében nem volt hiány a meglepő felkiáltásokban, amikor egy-egy hagyományőrző mester munkáját élőben szemlélhették meg. Egy éltesebb hölgy egyenesen a teremtőt hívta segítségül, amikor meglátta, mi a módja a népi rakott szoknyán az úgynevezett „rakás” elkészítésének.

A többdiplomás – háromig tudtuk követni a felsorolását, amikor képzettségéről beszélt – fafaragó például nagy örömmel mesélte, hogy is kell e kézművesmunkákat elkészíteni. Sőt a kezdőknek még segített is, és beavatta az érdeklődőket a lombfűrészek és a vésők rejtelmeibe.

Egy másik pultnál álló, mézeskalács-készítő hölgytől azt tudtuk meg, hogy „meg lehet élni tulajdonképpen ebből a szakmából”, csak hihetetlenül sokat kell dolgozni hozzá. A férje tréfás fotókat készített helyben, a vállalkozó szereplők egy vidéki disznóvágás szereplői lehettek egy kattintás erejéig. A falusi hangulatot professzionális fényképezőgép, laptop és nyomtató biztosította a helyszínen.

Dacára a mindent eluraló nagyipari termelésnek, az ősi mesterségeket a mai napig nem sikerült sok helyütt kiszorítani. Cipőket és csizmákat ma is előszeretettel készítenek puszta kézzel. Lehet, hogy kicsit tovább tartott őket megcsinálni, mint egynémely selejtes gyári tucatterméket, de – ahogy az egyik mestertől megtudtuk – mások közt a néptáncosok még mindig erre esküsznek.

Természetesen a sokak, bevalljuk, a mi nagy kedvencünk: a kovács sem hiányozhatott. Sok városlakó vélhetően a mai napig soha életében nem látta, hogy is készül egy régi kovácsműhelyben alig egy perc alatt a szög. Aminek, mint a kovácsolás „ifjú mesterétől” megtudtuk, mindig van helye egy házban. Majd meglóbálta fejfedőjét, és azt mondta, például kalapot lehet rá rakni.

„Majd beviheted az oviba megmutatni” – mondta egy apuka a lábát lóbáló kislányának. Az ifjú hölgyeknek sem kellett tehát azért aggódniuk, hogy ne találnának kedvükre való foglalatosságot. Fonhattak, szőhettek, készíthettek nemezből labdát vagy amit csak akartak, vagy el tudtak képzelni. Mások – jórészt a szülők – a kürtőskalácsot részesítették előnyben, de sört is mértek örömmel a csaposok. A Vár bejárásában megfáradt embereket a színpadoknál ülőhelyekkel – igaz, ezekből igen kevés maradt szabadon a hatalmas tömeg miatt – és műsorokkal várták a szervezők. A Palota Színpadnál például ízelítőt kaphattunk a Nemzetközi Folklórfesztivál programjából, melyen Indonéziától Venezueláig hallgathattuk és nézhettük a fellépőket.

A szórakozáson kívül a Mesterségek Ünnepének komoly szerepe van a hagyományos mesterségek életben tartásában. A találkozó fontos fóru­ma az ide látogató mestereknek, akik számára a rendezvény ragyogó alkalmat kínál a tapasztalatcserére. Nem utolsósorban segít a megélhetésben is – hiszen sokuknak éppen a Mesterségek Ünnepének hatalmas vására az, amely segít egy kicsit rendbe tenni a családi költségvetést.

A Mesterségek Ünnepe ma is, mint minden évben, kiváló családi programnak bizonyult. És valóban, ha taná­csot kellene adnunk a jövőre kilátogatóknak, csak azt tudnánk mondani, mindig nézzenek a lábuk elé! Ennyi szaladgáló gyerek régen lephette el a Várat; de a babakocsikkal és a nyakban ülő csemetékkel is hasonló volt a helyzet.

Horváth B. Barnabás

Forrás: Népszava Online