– A 80-es években nem lehetett könnyű megszervezni egy egészen új, minőségi szempontok alapján megálmodott fesztivált. Hogyan merült fel a mesterségek ünnepének gondolata?

– Távolabbról kell kezdenünk. Amikor 1966-ban Erdélyből átjöttem, mint festő, légüres térbe kerültem Budapesten. Igyekeztem rajztanárként elhelyezkedni, illetve elmentem a Népművészeti Intézetbe, ahol megkerestem Bánszky Pált. Már Erdélyben érdekelt a népművészet. Kolozsváron a képzőművészeti főiskolán a népi kultúra iránt igen nagy volt az érdeklődés. Olyan tanáraim voltak, mint Kós Károly és Debreczeni László, akiktől a népi építészetről, népművészetről tanulhattunk, vagy Jagamas János népzenekutató. Debreczeni László olyan feladatokat jelölt meg, hogy a falu tárgyi hagyományait örökítsük meg. Parasztházakat, kapukat, használati tárgyakat rajzoltunk. Az 1956-os forradalom után, az engem ért zaklatások elől Máramaros környékére mentem. A román népművészet Kalotaszegén, az Avasban, Avasfelsőfaluban éltem másfél évig. Megtanultam románul, megismertem egy fantasztikus világot, amely olyan lehetett, mint Székelyföld az 1860-as években. Később Bandi Dezsővel, az erdélyi népművészet ismerőjével, megújítójával dolgoztam. Szőtteseket, hímzéseket, faragásokat, kosárfonókat, szatyorkészítőket, fazekasokat ellenőriztem Székelyföldön. Alkotási köröket, kisipari szövetkezeteket látogattam, előadásokat tartottam, terveket készítettem. Alaposan megismertem a népi iparművészeti világot, népművészetet. Egyenes út volt áttelepülésem után, hogy Budapesten megkerestem a Népművészeti Intézetet.

Elsősorban a fafaragás érdekelt, hiszen ekkor, mint szobrász tevékenykedtem. Magyarországon a 60-as évek végén, a 70-es évek elején indult meg a fafaragó szakkörök szervezése. Ebben vettem részt, 6–8 szakkör irányítását vállaltam Miskolctól Győrig, Kecskeméttől Székesfehérvárig. Havonta egyszer-kétszer lejártam, előadásokat tartottam, ellenőriztem a munkájukat, előkészítettem a kiállításaikat, zsűriztem a népművészeti alkotásokat. Megindult az ifjú népművészek mozgalma, akik a tokaji alkotó táborokban találkoztak minden évben. Táncosok, énekesek, kézművesek, a népművészet ifjú mesterei ismerkedtek a néphagyományok mélyebb rétegeivel. A 70-es évek elejétől fafaragó tanárként vettem részt a tábor munkájában.

1972-ben Szombathelyre hívtak egy megyei kiállítás anyagának kiválogatására. Nem találtam olyan munkát, amelyet ki lehetett volna állítani. Hatalmas sértődés volt. Megállapodtunk, hogy Velemen összegyűlünk, és elmondom, hogy melyik tárgy miért nem jó. Sikerült meggyőznöm őket, hogy miért nem érdemes csak díszítményt faragni, miért fontos, hogy egy tárgy elsősorban használható legyen. Sikerült elérnem, és pénzt szereznem, hogy itt Velemben közösen felépítsünk egy hagyományos boronaszerkezettel épült alkotóházat. 1979-ben felhúztuk a házat, következő évben berendeztük. Mellette műhelyeket, a patak parton fűrészmalmot építettünk. Az építkezéshez és a berendezéshez nemcsak fafaragók kellettek, hanem kovács a zárakhoz, zsalukhoz, veretekhez, fazekas az edényekhez, szövő, hímző a lakástextilhez. A házépítés összefogott minden hagyományos technikával dolgozó mestert, és természetesen a népzenészek, néptáncosok sem maradhattak ki. Aki itt volt, annak soha többé nem kellett elmagyarázni, milyen az igazi, hagyományos népművészet.

A velemi ház és a tokaji népművészeti tábor tanulságai alapján merült fel az ötlet, hogy hozzunk létre egy olyan szerveződést, amely összefogja a népművészeket. 1982-ben megszületett a Népművészeti Egyesület alapszabálya, magalakultak a megyei tagozatok. 4 évig voltam a Népművészeti Egyesület elnöke, Bánszky Pál váltott fel. Úgy gondoltam, hogy legyen egy olyan program, ahol az egyesület tagjai évente összejönnek, bemutatkozhatnak. Először a Nagyrétre terveztük ezt a találkozót. Jó kapcsolatunk volt a Budai Vár tanácselnökével, aki aztán megengedte, hogy a Tóth Árpád sétányon, Szent István ünnepén megtartsuk a három napos Mesterségek Ünnepét.

– Melyek voltak az elmúlt húsz esztendő legemlékezetesebb pillanatai, mérföldkövei?

– Az első Mesterségek Ünnepe felejthetetlen volt. Hatalmas volt a közönség meglepődése. Akkor láthatták az első jurtát, amely Székesfehérváron készült. Ekkor mutatta be Német Gyula celldömölki fafaragó az újonnan rekonstruált reflexíját. Volt újkenyér szentelés, mesterek felvonulása, kiosztottuk az „Év Mestere” és az „Év Ifjú Mestere” díjat. Az első öt évben csak az kapott ingyen helyet, aki munkabemutatót tartott. Csak olyan tárgyat lehetett árusítani, amelyet a zsűri ellenőrzött. Az ünnepség ideje alatt a zsűri tagjai cirkáltak az árusok között, és eltetették a nem megfelelő portékákat.

A 90-es években a polgármester, Katona Tamás, úgy ítélte meg, hogy a vár polgári környezetéhez nem illik a „népi ricsaj”. Ekkor került a mai helyére a Mesterségek Ünnepe.

Ezeket az eredményeket úgy lehetett elérni, hogy egyik intézmény munkatársa sem voltam, szabad időmben irányítottam a Népművészeti Egyesületet, szerveztem a Mesterségek Ünnepét. Idővel rájöttem, hogy sok más dolgom is van, köztéri munkákra kaptam megbízatást. Így mind ritkábban vettem részt a Népművészeti Egyesület munkájában.

– Mi az üzenete a Mesterségek Ünnepének?

– Talán az, hogy a múlt ismerete nélkül nem lehet létezni a jelenben. Ismerni és tudni kell a hagyományt. Ennek a hagyománynak a nyelvén kell elmondani, ami a jelen számára a legfontosabb.

– Ma már a népi iparművészet, a népművészet legkülönbözőbb megnyilvánulásaival találkozhatunk a Mesterségek Ünnepén. Milyen egy jó népművészeti tárgy?

Ami használható, ami anyagszerű, és amit egy hagyományos vidék nyelvén fogalmaznak meg. Palócul, az erdélyi, a pásztor faragó hagyomány nyelvén vagy bármelyik tradícióból kialakult formanyelven.

– Hol lehet meghúzni a határt a népi iparművészet valódi alkotásai és a „szuvenír népművészet” időnként giccses árucikkei között?

– A határ meglehetősen összemosódó. Mára a népművészetben is kialakult egy olyan nyelv, mint a népzenében a világzene. A giccsnek van egy általánosan elfogadott meghatározása, amely a valóság meghamisítását, klisék használatát emeli ki. A népművészetben jó példa erre az a faragott tárgy, amelyik például olyan, mintha nem fából, hanem agyagból vagy fémből lenne. Vagy amikor a tárgy formája Kalotaszegre jellemző, de az ornamentikája matyó. Ide tartozik, amikor az „ácsolt ládát” asztalos technikával készítik, a csonttárgyat karcolás helyett mélyfaragással díszítik. Ha valaki az ilyesmit nem tartja be, nem viszi tovább a hagyományt. Aki a népművészet ifjú mestere lesz, annak tudnia kell ezeket. Nehéz feladatuk van, mert közvetlen hagyományozódásról már évtizedek óta nem beszélhetünk. Közvetett minták vannak: vásárok, TV műsorok, kiadványok, könyvek, kiállítások alapján lehet tanulni. Múzeumokba sajnos kevesen járnak el.

Ráadásul van egy furcsa görcs, úgynevezett „kortárs görcs”: különbözni mindenkitől, az egyéniségem a világért se mosódjon el. A paraszti hagyományozódás pont fordítva volt: az apám, a nagyapám is így készítette, akkor így van rendjén.

– Milyen lehetőségek állnak a Mesterségek Ünnepe előtt? Milyen irányba lenne érdemes fejleszteni?

– Hogy szellemi génbanként működjön. Lehetőséget teremtsen, hogy a tárgyi hagyományok megfogalmazása újra és újra megújulhasson. Hogy a népművészek megismerjék a hagyomány nyelvét. Ne fogalmazzák a mondat egyik részét angolul, a másikat németül. Sajátítsák el a mondat felépítését, a jelzős szerkezetet, a ragozást teljes egészében. Csak akkor fogalmazzák meg saját mondanivalójukat, ha tökéletesen megismerték a népművészet hagyományos formanyelvét!

Szöveg: Berényi Marianna

Dobrányi Tamás felvételei