A Mesterségek Ünnepére látogatóba jártam eleinte, ismerkedni, barátkozni, nézelődni. Évek óta a Kézművesek Baranyai Egyesülete élén már résztvevőként vagyok ott a Budai Várban minden augusztusban.

Öröm, hogy van egy ilyen ünnepünk. Öröm, még ha sok munkával, izgalommal jár is. Amint hazaérünk augusztus huszadikán, szinte már azonnal azon jár az eszünk, mit viszünk, miként jelenünk majd meg a következő évben.

Nehéz ma kézművesnek lenni. Nehéz őrizni azt a lángot, amit a kezünkbe vettünk, amikor mesterségeinket kitanultuk. De visszük még. E nehéz úton járva minden jó szó, minden elismerés, minden segítség erőt adó.

Különleges megmutatkozási lehetőség számunkra a Mesterségek Ünnepe. Amikor büszkén kínáljuk portékáinkat, mutatjuk meg mesterségbéli tudásunkat, vajon hányan gondolunk a közel ezer kézművestársam közül azokra, akiknek fejében, szívében az a gondolat megszületett, melynek eredményeképpen ott állhatunk immáron 20. éve a Budai Várban?

Makovecz Imre

„A hetvenes évek elején, amikor egyszer elmentünk nyaralni, kaptam egy értesítést, hogy ne jöjjek vissza, mert a rendőrség keres. Ez akkor volt, amikor a tokaji tábort csináltuk Samu Gézával, Zelnik Jóskával és a többiekkel. De természetesen visszajöttem, és annak az ősi és a mai napig is aktuális szellemiségnek csináltam barátaimmal együtt helyet, teret és alkalmat, amelyben a mai napig is hiszek.

A magyar népművészet olyan jeleket és olyan üzeneteket hordoz, amelyek elvezetnek a messze múltba és választ adnak a jelenkor problémáira is, ha valaki ezeket a jeleket érti. Ezekkel a jelekkel természetesen nagyon sokan ízlésszinten élnek, magyarul visszaélnek ezeknek a jeleknek az üzenetével. A népművészet, mint olyan – a kommunista társadalomban – egy idegen szellemi test volt, amely ellen mindent megtettek, ami csak lehetséges volt, a kontraszelekció kíméletlen eszközeivel, bizonyos esetekben rendőrségi eszközökkel. Ennek ellenére létrehoztuk nemcsak a tokaji tábort több éven keresztül, ahol akkor már Molnár V. Jóska, és a többiek szellemi irányítása és felvilágosítása mellett folyt a kétkezi munka – hanem a velemi tábort is – Isten nyugosztalja – Erdei Andrissal és azzal az áldott életű Péterffy Lászlóval együtt, akivel aztán később az első kerületi tanácselnökkel összefogva sikerült a kommunista társadalom kellős közepén a Várban létrehozni az első nagy népművészeti összejövetelt, ahol az akkor már szélesen kibontakozó népművészeti mozgalom emberei megjelenhettek. Nagy ünnep volt és nagy öröm. Lacikával le-föl járkáltunk a sátrak között, örömmel üdvözöltük a barátokat, az ismerősöket, azokat az úgynevezett „harcostársakat”, akikkel sikerült valójában az elpusztított parasztosztály néhai tevékenységét a városból újra feléleszteni. Új gondolatokkal, tudatosabban és tudva azt, hogy a Közép-Európának – ahogyan Glenn űrhajós fogalmazta a magyar földet –, a Föld szívcsakrájának hogyan kell újra elindulnia, újra forgásba lendülnie.

Ebben a világban természetesen ugyanúgy, mint ahogy az élet egyéb területén az embernek tudnia kell, hogy nincsen hála és nincsen megbecsülés.

Szorongatott körülmények között, az egzisztenciáért való küzdelem közepette a hála ismeretlen. Pedig rám fért volna!

A gyerekeim megszenvedtek azért, hogy olyan apjuk van, amilyen van. Nem vették fel őket egyetlen felsőfokú tanintézetbe sem. A lányom egy korai házasság révén egy magyar fiúval kikerült Finnországba, miután kétszer elutasították az Iparművészeti Főiskola felvételijén és ott festő lett belőle.

Aztán hazajött, és mivel nagyon fontosnak tartotta a népművészetet, ezért a képzőművészet 20. századi gondolkodását belevitte a népművészetbe és egy olyan revitalizációs gondolatot próbált meg létrehozni, hogy mit jelent az, hogyha a szürrealizmus irányába elvisszük a népművészet jeleinek és formáinak a világát.

Ezért szív alakú párnákat készített és a kalotaszegi minták világából egy átminősített világot hozott létre. Aztán megjelent fenn a Várban – ott, amit az apja és Péterffy és az I. kerületi tanácselnök létrehozott – és ő is kitette a holmiját úgy, mint a többi népművész. Voltak a népművészek között alföldiek, akik ellopták egy párnáját, és a szívet átszurkálva bemocskolva tették vissza a helyére, megrontva az én lányomat, aki a kommunista világ kontraszelektív, rontó világából kimenekülve visszajött ide és a saját fajtájának hálás képviselőjeként jelent meg fönt a Várban és ezt kapta azoktól, akiknek lehetőséget biztosított az apa arra, hogy fejüket fölemeljék abból a mocsárból, amelyet a 20. századi kommunizmusa Magyarországon jelentett.

Kisebbik fiamról talán nem mesélnék – bár hasonló a történet –, mert nem a népművészet területén próbálkozott, amikor ugyancsak a nővére után elment Finnországba, mert nem volt más lehetősége.

Jónéhányan vagyunk, akik hiszünk az úgynevezett szerves építészetben. Szerves alatt egy olyan szellemileg átvilágított belső organizmusban gondolkodunk, amelyből az embert semmi körülmények között nem hagyjuk ki. Egy olyan építészetben, melyet Magyarországon a Koós Károly Egyesülés fog össze, amely már szlovákiai és romániai szekcióját is létrehozta. A Délvidék ugyanúgy: Bácska felvette ennek a szellemiségnek az impulzusait. Ezt a törekvést a Világ progresszív szellemi irányzatai között tartják számon. Az Amerikai Egyesült Államoktól Ausztrálián keresztül Ázsiáig. Nincs okunk panaszra, csak saját magunkkal szemben. Saját magunkkal szemben azonban úgy gondolom, hogy ha a magyar Népművészeti Egyesületek Szövetségére gondolok, és azokra, akik népművészetet gyakorolnak az országban, hogy emeljék fel a fejüket, lássák meg, hogy mi a realitás a Világban – én itt szellemiekre gondolok és nem pénzre természetesen –, és eszerint a szellemi realitás szerint ítélkezzenek. Tegyék magukat műveltté azért, hogy alkalmasak legyenek erre a szemléletre. Nagyon szeretném – mivelhogy közben Péterffy Laci és én is megvénültünk már –, hogyha olyan utódok vennék át a stafétabotot, akik garantálják azt a tiszta szellemiséget, amire szüksége van a népművészetünknek. Mert ha ez nincs, hanem csak ócska boszorkányos bosszú létezik, akkor nem tudok jövőt jósolni a magyar népművészeti mozgalomnak.”

Lejegyezte: Horváth Ágota