Beszélgetőtárs Nyikus Anna, szövő, hímző népi iparművész, a Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület elnöke

A Mesterségek Ünnepe az év legnagyobb megmozdulása a kézművesek, népművészek társadalmának. Most, hogy a huszadikhoz érkeztünk, érdemes kicsit visszatekinteni és megkérdezni olyan alkotókat, akik a kezdetektől részesei voltak ennek a nagyszabású rendezvénynek.

Az alábbiakban Nagyné Nyikus Annát faggattam arról, milyen emlékeket őriz a kezdeti időkből, de arra is megkértem, hogy az elmúlt húsz év történéseiből mondja el mindazt nekünk, amit arra méltónak és fontosnak talál.

– Kezdjük talán mindjárt az elején. Hogyan emlékszel vissza az első Mesterségek Ünnepére?

– Azok a nyolcvanas évek…! Jó visszaemlékezni. Fiatal voltam és sikeres. Most már tudom, hogy azok voltak a siker évei. Akkortájt azonban maximalizmusom miatt másként éltem meg a történéseket. Ha tudom, hogy mostanság ilyen szűken méri a Sors a sikereket, akkor több energiát fordítok az örvendezésre!

Az első Mesterségek Ünnepe volt a legemlékezetesebb, ahol ország-világ láthatta azt a műhelyt, azokat a szövőműhelyeket, amelyeknek alapítása, életre keltése az én munkámhoz, személyemhez kötődik. A tatabányai, a tatai, a komáromi első műhelyek szövői ott voltak szép alkotásaikkal és szép szőtteseikkel. Kitüntetve érezték magukat, hogy részt vehettek az első ilyen rendezvényen. Munkahelyeik boldogan engedték el őket, annyira új volt és nagyszerű dolog. A vállalatok ismerték a különféle szakkörök munkáját, hiszen a fafaragók, hímzők, szövők, csuhésok első kiállításai a szakszervezetek által szervezett kiállításokon szerepeltek a kultúrteremben, könyvtárban, vagy ahol éppen helyet tudtak adni. Emlékszem, az első országos kiállításon Dunaújvárosban vettem részt, amelyet szintén valamelyik országos szakszervezet hirdetett meg. A fafaragóknak, akkor már bejáratott Bányász Fafaragó tábora működött Tatabányán. Őket a bánya támogatta, minden évben a tatabányai Népház parkja gazdagodott egy-egy köztéri alkotásukkal. Az első táborok vezetője a Mesterségek Ünnepének egyik szülőatyja Péterffy László volt.

Az volt a legnagyobb dicsőség, hogy volt mivel megjelennünk, hiszen erőteljesen ipari megyénkre nem volt jellemző a népi kismesterségek ápolása. Kellett a Népművelési Intézet által szervezett országos szakkörvezetői képzés, kellettek az elhivatott népművelő-lelkületű alkotók, akik munkájuk mellett vállalták egy-egy mesterség tanítását, gondozását és kellett a Népművészeti Egyesület, amely összefogta és meghatározta a hagyományőrzés, mentés és teremtés útját a megyében.

A hímzők, faragók szakkörvezetői képzése után következtek a szövők. Akkor, 1978-ban még a megye küldötteként lehetett részt venni a Népművelési Intézet tanfolyamain. Egy szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a mi megyénkből én lettem az egyik a kettőből. Tanulmányaim után 1982-ben Tatabányán, a KPVDSZ Művelődési Házban, 1983-ban Tatán, a Magyary Zoltán Megyei Művelődési Központban és 1984-ben Komáromban a BUDAFLAX Lenfonógyár szakszervezeti kultúrtermében alapíthattam szövőszakköröket. Mindegyik nagy öröm volt számomra. A tatabányai szakköröseimmel elnyertük a „Kiváló együttes” címet, a tatai szakkör néhány alapító tagja még mindig együtt sző, a komáromi szakkör pedig üzemrésszé nőtte ki magát és számtalan elismerést hozott.

Hittem abban, hogy küldetésem van – tudom manapság ez viccesen hangzik –, szép feladatot bíztak rám és azt becsülettel meg kell csinálnom. Falun születtem, szüleim megtanítottak a kétkezi munka becsületére, megtapasztalhattam az alkotás örömét, miért is ne tettem volna. Olyannyira szerettem, hogy családom támogatásával 1983-ban elhagytam régi pályámat és helyette választottam újat: a szövést és a szövés tanítását. Személyi igazolványomban, mivel rendes állásra sehol sem futotta, a „népművelő” fiktív bejegyzése állt, ami fontos volt a szervnek, mert ugye elég hihetetlen, hogy munkája van, de fizetsége, bejegyzett munkahelye meg nincs az embernek. Akkor munkahely bejegyzése nélkül MK (munkakerülő) lettem volna és ez büntetendő volt abban az időben.

De bőven volt munkám, boldog voltam. Gyermekem közelében voltam és alkothattam, olyan közösségekben taníthattam, ahol jó volt együtt lenni, otthon is voltam és emberek között is. Sokat szőttem, de tovább folytattam a szövőkurzusokat is. 1985-ben a Megyei Művelődési Központ megrendezte első önálló kiállításomat.

1986-ban felgyorsultak az események. A BUDAFLAX-nál selejt – a technológiai sorból kiesett – fonalakból kikísérleteztem a Novolen termékcsaládot. Ez egy gyapjúkarakterű len lakástextil-családot jelentett, a lábtörlőtől a párnáig, a szőnyegen át a takaróig. Ezzel először a BUDAFLAX Gyártmányfejlesztési Díját, majd a BNV Gyártmányfejlesztési Díját nyertem el, az Iparművészeti Lektorátus és a Formatervezői díj zsűrorainak dicséretét. De itt nincs vége, ma is fülembe cseng Nagy Lászlónak, a NIT akkori elnökének a mondata: Adjanak ennek a nőnek valami díjat! – ugyanis a zsűrizésre beadott munkáim így hatottak rá. NIT Nívódíjat kaptam és annyi „A” kategóriát, hogy ezzel az első zsűrizéssel a Népi iparművész cím is megszületett számomra szövő-hímző kategóriában. Mint a mesében! A budapesti sikert otthon állásajánlat követte, miszerint építsek föl egy szövő-hímző üzemágat. Nagy tanítási időszak következett. Több száz lányt, asszonyt, még férfiembert is megtanítottam szőni, hogy tudjanak dolgozni a bedolgozói rendszerben. Ez az egész megyére kiterjedt, sőt a győri Szövőgyárban, Marcaliban, Székesfehérváron is indítottunk szövőkurzusokat.

70 fő maradt, főleg kismamák, nyugdíjasok, szociális foglalkoztatottak a bedolgozók sorában. Nagyszerű dolog volt hónapról-hónapra megvalósulni látni a terveimet. Textiljeim tetszést arattak a vásárlók körében idehaza és az ARTEX közvetítésével külföldön is.

A Mesterségek Ünnepén egy Makovecz-féle pavilonban mutatkoztunk be lenjeinkkel. A „lányokkal” formaruhát varrtunk, még ma is megvan a narancssárga alapon fekete pötytyös blúzom és a fekete szoknyám. A nyugdíjas „lányaim” boldogok voltak, hogy megmutathatják magukat, hogy részesei lehetnek a szőttesek aratta sikernek. Ekkor a lenes műhellyel elnyertük az „Év műhelye” címet, amelyet Kriski Zoltán, a NESZ titkára adott át. S ha lúd legyen kövér! A Kisjankó Bori Hímző Pályázaton rábaközi garnitúrámmal 3. díjat nyertünk, melynek kivitelezésében az általam nagyon tisztelt, nagy tudású Zajmann Sándorné Marika néni működött közre. Isten éltesse még sokáig!

– Ámulattal hallgatlak. Látlak magam előtt, amint a föld fölött lépdelsz, a sok siker okozta boldogságtól.

– Ugye elég tömény a történések sora? De volt máig kiható haszna is. Az oktatásban is felfigyeltek a kézművességre, az alkotókra, a hagyományápolásra, a gyermekek beavatásának lehetőségére a régmúlt idők mesterségeibe. A játszóházakon túl egyre több mester tette nyitottá műhelyét az érdeklődők előtt, és ami nagy szó: szövő-szakkollégiumot indíthattam Esztergomban a Tanítóképző Főiskolán. Mindezt még 1987-ben.

Tovább ugorva az időben, sok munka, sok tanítás, sok kiállítás és véget nem érő tanulás. Az eredménye a cégnél Kiváló Dolgozó cím (előző munkahelyemen is kiérdemeltem), az Országos Népművészeti Kiállításon Arany plakett, majd a következőn Gránátalma-díj. Ekkor arra gondoltam, hogy a hagyományos ősi technikát, szerkesztési rendszert megtanultam, most már forrásként használom, és többet vihetek egyéniségemből a textiljeimbe. Jöjjenek a tanítványok, a fiatalok… Úgy vélem jól gondoltam, csak néha éveket kellett várnom az én új szemléletű munkáim elfogadtatására. Ez mostanság sincs másként, hiába vénültem, bölcsültem, tapasztaltam…

Maradandó örömöm az, hogy a Tanítóképző Főiskolán hivatalos kézműves fakultációt tudtam beindítani és az évek során Petrás Anna, majd Borbély Jolán és intézményi háttere segítségével játszóház-vezetői vizsgát tehettek hallgatóim. Akik nagyon megszerették, azok diplomamunkájukat a néprajz köréből választották. Ők ma is tartják velem a kapcsolatot. A Mesterségek Ünnepén személy szerint azért is jó nekem, mert közreműködőként, vagy családjukkal, gyermekeikkel látogatóként itt biztos pont, hogy találkozhatunk. Jó érzés, hogy egy egész életre szólt az a muníció, amit kaptak, és fontosnak tartják, hogy gyermekük is minél korábban megismerkedjen a kézművesség világával.

Az 1990-es év, történelmi, hát nekem is! Mindig jobbat vár az ember, csak hát én azt gondoltam, hogy a lenes műhelyemből mehetek nyugdíjba! Ez nem így történt, a műhely ugyanis megszűnt. A hogyanja és miértje megér egy misét. Tény, hogy van ennek a dolognak jó oldala is. Ekkor kerültem a hivatalos iskolai oktatásba, néprajz, tárgyi néprajz, környezet- és vizuális kultúra oktatóként. Rögtön kitaláltam a történet végét, mármint nyolcadik osztály után oktassunk kézműves mesterségeket az érdeklődő diákoknak. De ez nem olyan egyszerű egy intézményrendszerben. Azt mondhatom, talán akkor kezdődött el egyfajta „kanosszajárásom” és régen nem volt igaz, hogy a cél a fontos és a jó célért tűzön-vízen át…

ÉKP rendszerben tanítottunk egy osztályt, a megoldást a szülői összefogás mentette át alapítványi iskola létrehozásával. A terv, a kézműves iskola terve közelebb látszott, de a munka, az alapítással kezdő évekkel járó nehézségek nagyon kivették erőnket, erőmet.

– S még mindezen felül a Mesterségek Ünnepén is részt tudtál venni?

– Ezekben az időkben úgymond arculattervezője, kivitelezője voltam a megyei alkotók kitelepülésének a Mesterségek Ünnepén. A munkából kivettem a részem, de bemutatkozóként nem voltam ott, vagy nem minden napon. A helyszín megváltozásával a hangulata is változott a rendezvénynek. Az elsők még nagyon családias, tényleg a megmutatkozás, a nagy találkozások helyszíne volt. A Történeti Múzeum környékére áttett ünnep már csak hasonló érzést adott. A Kapisztrán téren rendezett meg már népművészeti vásár hangulatú volt. A mostani helyszín már túl nagy, szinte áttekinthetetlen, kevés a régire utaló meghitt, közvetlen hangulat.

Közben természetesen alkottam, közülük a jelentősebbek: Pro Renovanda-ösztöndíjasként egy életfás falikárpitot készítettem Komárom városának dísztermébe. Naumburgba katolikus misézőszettet, Judendorfba, Komáromba, oltárterítőt, úrasztalterítőt. Naumburg és Komárom ezüstplakettjét. 1995-ben Komárom város Pro Urbe-díját kaptam meg munkásságom elismeréseként.

A kézműves iskolát 1996-tól indíthattam a Talentum Iskola részeként. Ekkortól már minden évben kézműves tanítványaim részt vállalnak a megyei bemutatózásokban, bemutatunk szép tárgyakat munkáikból, ezzel is öregbítve Komárom-Esztergom megye kézműves hírnevét.

Az iskolában szép sikereket érnek el tanulóink, nagyon jó, amikor a hozzánk jelentkező említi, hogy a Mesterségek Ünnepén figyelt fel ránk. A Megyei Pályaválasztási kiállításon kézműves standunkat mindig díjazzák. A megyében, sőt határon túl is számtalan kiállításon mutatkoztunk be vizsgaremekeikkel. Jó dolog, ha az érdeklődők közvetlenül a tanulókkal tudnak az iskoláról, a szakmákról eszmét cserélni.

– A Mesterségek Ünnepén minden évben odaítélik a Király Zsiga-díjat, melyet azok érdemelnek ki, akik a hagyományok ápolását segítik elő. Nem kimondottan kézművesek, hanem azok, akik „az ügyért” sokat tesznek. Úgy tudom, hogy Téged is méltónak ítéltek erre a díjra.

– Igen, 1997-ben kaptam meg a Király Zsiga-díjat. Nagyon örültem az elismerésnek, azt gondolom, azóta sem dolgozom kevesebbet, sem rosszabbul…

Boldog vagyok, mert pedagógiai munkámért Talentum érmet kaptam és a megyei Príma Díj 10 díjazottja között lehettem. Kiállíthattam „Koronánk, gyöngyünk” sorozatomat Budapesten a Nemzeti Színházban és biztosan sok minden kimaradt, ami még fontos… az Ezüstcsipke-díj, az idei különdíj, amit a Békéscsabai Textiles Konferencia egyházi textil kategóriájában kaptam, amelyet 14–16. századi stílusú múzeumi anyagból terveztem és készítettem gyöngyhímzéssel. Fontos számomra, hogy az idei Mesterségek Ünnepét kísérő kiállításon a Nemzeti Galériában az én díjazott munkám is ott legyen, már csak azért is, mert a szőttesek kiállítására – gránátalma ide, gránátalma oda – nem kaptam meghívást.

– A sok szép siker felsorolása után, most mintha egy kis keserűséget éreznék a hangodban…

– A Mesterségek Ünnepével kapcsolatban sajnos az is eszembe jut, hogy mióta elnök vagyok, nem tudok megmutatkozni, mert más feladatom van, ami nem kevés, hogy mindenben megfeleljünk az elvárásoknak, legalábbis próbáljunk megfelelni. Nem érzem jól magam ebben a szerepben. Választani kell a jelentkező alkotók között, nem egy személyben én válogatok, mégis a „postás a bűnös”. A sokféle megkötöttség, technikai problémák, a hatalommal élés és visszaélés – mármint, ami méterben, literben számmal nem mérhető, szubjektív marad. A toleranciahiány, néha a kiszolgáltatottság érzése: inkább gyomorszorító, mint örömöt jelentő. Szépen fogalmazva ez a rendezvény is intézményesült. A látogatók pozitív visszajelzése hoz vissza valamit érzelmileg a feszültségtől érzett veszteségből.

Érzelmileg kiürül, egyre jobban nem a mi ünnepünk. (Bár Zala megye új helye, megjelenése ad némi reményt.)

Persze, ezt csak a velem egykorúak érzik, a fiataloknak nincsen ilyenfajta hiányérzetük, mint ahogy azt sem tudhatják, ami mellesleg visszaemlékezésként mégis a Mesterségek Ünnepéhez kapcsolódva jutott eszembe és valami leltárnak tűnhet.

Pedig kedves fiatalok, ti is öregszetek, ti is érzékenyebbek lesztek és nektek sem fog jól esni, ha egy élet munkája, számtalan elismerése után netán megkérdezi tőletek egy ifjú népművész: Jé, te tudsz szőni? – csak azért, mert e fene menedzselős és öntudatos világban az ember értéke 35 év után már devalválódik, elfelejtődik.

Ti, kedves egykorú, vagy idősebb alkotótársaim, a népművészet ügyéért létrejött szervezetek! Velem együtt felelősségetek van abban, ha ezt így hagyjuk!

A kapcsolódó tanmese: Tanárnő! Kell virágot hozni Pedagógus napra? Kelleni, nem kell kisfiam. A szülő sem érti már a virágnyelvet. Nem kell, azt mondta a tanár.

Szöveg: Horváth Ágota

Nyikus Anna felvételei