Múltidézés Mátray Magdival

Minden évforduló emlékezésre, mérlegelésre, értékelésre szolgáltat alkalmat. Így van ez a Mesterségek Ünnepének 20. évfordulója alkalmával is. „Mi öregek”, mármint a mozgalomban kezdetektől résztvevő „örök ifjak” lassan ismeretlenek leszünk az ifjú titánok körében vagy legalábbis a munkánkra talán még szükség van, csak kimondva vagy kimondatlanul a személyünk néha már terhes környezetünk számára.

„Bezzeg a mi időnkben…” – nagyon szívesen és büszkén emlékezünk vissza a kezdetekre, az izgalmakra, a közös munkákra, a sikerekre, a bizonyíthatóan jó ügyre, hiszen már a Mesterségek Ünnepének 20. rendezvényénél tartunk.

Ez alkalommal Mátray Magdolnával, a Komárom Megyei Népművészeti Egyesület első elnökével beszélgetek. Nosztalgiázunk, fotókat nézegetünk az első Mesterségek Ünnepéről, amely jelentős szerepet játszott Komárom megye kulturális életében.

– Hogyan emlékezel vissza az első Mesterségek Ünnepére a Komárom megyei Népművészeti Egyesület első elnökeként?

– Az érzéseim kettősek, egyrészt nagyon boldogok voltunk, hogy egy ilyen rendezvény készül. Közel egy évvel a megrendezés előtt, tehát már 1986 második felében, én úgy emlékszem, már voltak olyan országos vezetőségi ülések, ahol erről beszéltünk. Nagyon nagy izgalommal készültünk, volt benne valami gyomorszorító érzés, számtalan felvetődő kérdés: hogyan fog sikerülni, hogy sikerül majd összeszedni az anyagot, a kiállítási anyagot, a sátrakat, hogyan vonulunk fel, milyen lesz a helyszín, de ugyanakkor nagyon boldog várakozás volt, és nemcsak bennünk, a vezetőségi tagokban, hanem a tagság részéről is. És sokan tartottak is tőle – én nem –, de voltak a kézművesek között, akik féltek, sokakat rá kellett beszélni, hogy vegyenek részt a rendezvényen. Az a fajta túljelentkezés, amit manapság tapasztalunk, nem volt. Majdnem hogy annyian jelentkeztek, amennyi helyünk volt, ahol kényelmesen elfértünk. A Tóth Árpád sétányon volt az első megrendezve. Emlékszem Kriski Zoltánnal és a megyei egyesület néhány vezetőségi tagjával bejártuk az egész területet, megnéztük, hol fog elhelyezkedni Komárom megye. Nagyon boldogok voltunk, mert amilyen helyet szerettünk volna: az Úri utcával szemben a lépcsőfeljárónál balra, azt megkaptuk. Számunkra ez akkor nagyon szimpatikus dolog volt.

A fafaragó fiúk a fástáborban elkészítették a sátrak faszerkezetét, a sátortetőket megvarrták a varrodák, segítettek, a megyében más vállalkozások is sokat segítettek. Kimondottan jóleső érzés volt, hogy egy olyan megyét, mint amilyen akkor még Komárom megye volt, amely elsősorban az iparáról, bányászatáról volt híres, szóval egy ún. ipari megyét mi, népművészek felbolygathattunk, és segítséget kaptunk. Nagyon sokat segített a Közművelődés Háza például a szállításban, mert teherautóval kellett felvinnünk a várba a sátrak faszerkezetét. Tehát mindenkit felbolygatott ez a dolog, hogy lesz egy nagy bemutatkozás, amiről ugyan még nem is tudtuk tulajdonképpen, hogyan fog lezajlani, de az izgalom mindenkire ráült, a kézművesekre, a szervezőkre, a szponzorokra egyaránt. Jóleső érzés, de nagyon kemény egy éves munka előzte meg az első Mesterségek Ünnepét.

Nagy szervezőmunka volt. Kikérőket, támogató leveleket kellett írni a Népművészeti Egyesület nevében, megnyerni a munkahelyeket, hogy támogassák alkotóikat a minél színvonalasabb megjelenés érdekében. Fontos volt számomra, hogy legyen védnöke a megyei csapatnak, erre Döme Piroska nénit kértem fel, aki minden nap kilátogatott hozzánk, végigjárt minden sátrat, jelenlétével erősítette a megyét.

Végig kellett gondolni a várban töltendő napokat, gondoskodni az alkotók ellátásáról. Például a katonaságtól kaptunk „gulyáságyút”, amelyben főztünk az egyesület tagjainak és családtagjaiknak. A fafaragó feleségek kürtöskalácsot sütöttek a helyszínen és ezzel kedveskedtek a kis csapatnak, a hozzánk látogató más megyebeli mestereknek és néha még a látogatóknak is. A mi megyénk példáján a következő években már több megye is főzött magának. A közös megjelenésben az volt a legszebb, hogy mindenki akarta. Egy igazi nagy családként működtünk. Jó volt látni a reggeli készülődést. A sátorok előtti söprést, locsolást, a tárgyak rendezgetését, a műhelyek szépítését. Emlékszem, a párommal minden reggel a piacon – ami mellett elvezetett az utunk – vásároltunk friss virágot és minden alkotónak adtunk belőle, hogy sátraikat barátságossá tehessék vele. Családias hangulatban telt el a három nap. Élményekkel teli zártuk a napot és örültünk a másnapi viszontlátásnak. Valódi mesterek ünnepe volt, sok szépséggel, pozitív tartalommal.

A megyénk az első évben a megyék közötti versenyben első helyezést ért el. A díjat Péterfy László, az Országos Népművészeti Egyesület elnöke adta át. 1988-ban az a megtiszteltetés ért, hogy mint az előző évi első díjasok elnöke, én vehettem át a vár kulcsát a rendezvény megnyitóján. A díjat egységes arculatunkkal, az ún. Makovecz-féle sátrakkal, színes, változatos mesterségbemutatókkal, szíveslátással érdemeltük ki. Minden kézműves szakág képviseltette magát, és mint újonnan belépő kézműves ág, kiemelten szerepelt a csipke. Kaptam külön egy elnöki sátrat, amelyben a háziasszony szerepén túl bemutathattam a csipkeverést is.

A mesterségek és mesterek jól megfértek egymás mellett, nem konkuráltak egymással, pedig egy sátorban néhol négy azonos mesterségű alkotó is dolgozott együtt. Örök élményem marad Csiszár Józsi bácsi és felesége, akik a hetvenes éveik táján járva is örömmel vállalták a bemutatkozást. A családi tatai fazekas hagyományokat mutatták be, Józsi bácsi korongozással, felesége pedig a tarkázással. Vagy a Tokodi Csuhékör idős asszonyai, akiknek a bemutatója nyomán a városi érdeklődők végignézhették a csuhéfonás folyamatát. Minden alkotónk a legszebb munkáit hozta fel a várba, nem is akarta eladni, csak megmutatni. Nem az volt a lényeg. Büszkeség volt megmutatni. Elsődleges dolog volt együtt lenni, együtt dolgozni, együtt bemutatni megyénk kézművességét. Mindenki a saját mesterségén át mutatta be tudását, hogy a két kezével mit tud létrehozni. És lám-lám emberek! – ebben meg lehet nyugodni, szépséget találni, alkotni! Ráébreszteni az embereket a kéz alkotta csodára, ebben benne volt az akarásunk. Nem tudom, hogy a mai rendezvényekben ez benne van-e?

Büszkén viseltük a kitűzőnket, névjegyünket, mert azt jelezte az idegenek számára, hogy azokhoz a mesterekhez tartozunk, akik a várban megyéjük képviseletében jelentek meg. Nagyszerű dolog volt a mesterek felvonulása, az aratókoszorúk felsorakoztatása a vár fokán, a kenyérszentelés, ami valljuk be, nem volt szokványos abban az időben. Emlékezetesek a színpadi műsorok, a zene, a tánc, a gólyalábasok felvonulása és az egymást tisztelő tapsok. A tisztelet egymás iránt, pl. a megyék versenyében nem voltak viták, vélemények voltak, amikben közös nevezőre lehetett jutni. Nem kellett tárgyakat eltetetni, mert nem voltak giccsek. Mindenki a legszebb dolgát hozta el, hiszen ezt kellett megmutatni a folytatás reményében is, mert nem tudtuk, hogy lesz-e folytatás. Ez az úttörőmunka mindenkit pozitív irányba terelt, és lám ez évben már 20. évét éri meg a rendezvény.

– Mi az előnye, hátránya a mostani Mesterségek Ünnepének?

– Előnye és hátránya is, hogy nincs meg az újszerűsége, mert már nem az első. De előnye, mert érdemes volt dolgozni érte, hiszen már a huszadiknál tartunk.

Megítélésem szerint hátránya a helyszín változása, mert a Tóth Árpád sétány nagyon kedves, hangulatos volt, szorosabb volt a kapcsolat a megyék között. Most szűkösen vagyunk, másrészt pedig szét vagyunk dobva. A bensőségesebb események hiányoznak, nem olyan erőteljes, mint régen volt.

Az tény, hogy látványosabb, vannak szép, ötletes megjelenések: pl. Zala megye különleges mesterbemutatói vagy a székesfehérvári jurta felállítása, a békéscsabai ereszalja sátrak vagy a velemi jellegzetes stílusvilág. De mostanság eltolódott az üzlet felé a rendezvény. Régen nem volt annyira jelentős az üzleti oldala, emlékszem az APEH-től felmentést kaptunk. Az első év ünnepélyessége is megkopott, bár látogatottsága, hírneve örvendetesen nőtt. Az idelátogató értéket szeretne vásárolni, ez pozitív érdeme a vásárnak. Az azonban, hogy százalékosan meg kellett határozni a bemutatók és a vásár arányát, ez már negatív hozadék. Be kellett lépnie egy ellenőrző szervnek, a szakbizottságok pontozási rendszerének a minőség biztosításához. Hátrány, ami előnyére válik.

A kereskedelem, szoktam mondani, a falusi hagyományunk éltetője, de hátráltatója is, mert eladásra nem a nagyon munka- és időigényes darabokat készítik az alkotók.

De örüljünk, hogy vagyunk, igaz egyre nehezebb megszervezni és helyet biztosítani a rendezvénynek. Mi nosztalgiázunk, de aki nem volt részese az első ünnepeknek, nem is értheti ezt. Örülök, hogy az első alkalommal Komárom megye szép sikert ért el. Segített az elismerésünkben, hogy a megyében felfigyeltek ránk, ettől kezdve léteztünk, mint szervezet. Ennek eléréséhez mindannyiunk munkájára szükség volt. A szervezésben nem volt tapasztalatom, ebben a népművelők segítettek. Az arculat kialakításában dekoratőr tagunk, a technikai munkákban nemcsak egyesületi tagjaink, hanem a családtagok is munkálkodtak. A közös munka gyümölcse beérett, ami ma is nagy öröm számomra.

– Van-e személyedet érintő emlékezetes élményed, ami kötődik a Mesterségek Ünnepéhez?

– Az elsőhöz, mert a népművészetért tett munkámért ekkor kaptam meg a Megyei Tanácstól a Szocialista Kultúráért díjat. Én 1975 óta nyugdíjas vagyok. Ez ugye azért érdekes, mert csak dolgozókat szoktak erre a díjra felterjeszteni, és lám, mégis lehetett kivételesen nyugdíjast is. A Közművelődés Háza csapata, akik végig segítettek és mögöttünk álltak, látták a nagy előkészületeket, a befektetett nagy munkát, és úgy döntöttek, hogy javasolnak a díjra. Megkaptam. Kis tarisznyámmal megjelentem az ünnepségen, úgy, stílusosan, ahogyan egy népművészhez illik, nem úgy, öltönyösen. Nagyon boldog voltam, igaz a díjat én kaptam, de ez a közös munka eredménye volt, összeforrt a csapat, ez az összeforrás tartotta egybe az egyesületet. Megadta hírünket, jelentőségünket és kivívtuk a segítőkészséget irányunkban.

Mi az egyesület alapító tagjai, egyben a Mesterségek Ünnepének is alapító tagjai szívesen nosztalgiázunk, idézzük a szép emlékeket. Örülök és büszke vagyok, hogy részese lehettem a közös teremtésnek egy olyan megyében, ami nem a kézművességéről volt híres. A működő műhelyek, szakkörök, alkotótáborok, egyéni alkotók egyesületünk általi összefogása, sikere a Mesterségek Ünnepén ismertté és elismertté tette alkotómunkánkat a megyénkben és mára már országszerte is.

– Köszönöm a beszélgetést, nekem is jólesett a múltidézés. Kívánom, hogy sokáig legyen erőd alkotni és teremteni. Szeretettel várunk megyénk bemutatóhelyén a várban. Ünnepeljünk együtt!

Szöveg: Nyikus Anna

Kádár Kata felvételei