|
Napok óta egy évszám után kutatok az emlékezetemben, baráti kapcsolódásaimat próbálom felidézni, vajon 92-ben vagy 93-ban, 20 vagy 21 évesen voltam először a Mesterségek Ünnepén fent a Várban, a Tóth Árpád sétányon?... Hallani már hallottam róla másoktól, tudtam pl. hogy a kovácsok zenebonájától hangos ott minden, és hogy fürge kezű kislányok verik ott a csipkét, gyékényből, vesszőből fonnak kosarat, lószőrből készítenek leheletfinom ékszereket, szóval sokféle mester teszi ki mutatóba ilyenkor a portékáját.
Aztán ott a helyszínen a látvány, a hangulat teljesen magával ragadott. Olyasmit láttam ott élőben, amiről első generációs városi gyerekként vidéki felmenőkkel inkább csak hallottam, a tárgyak, eszközök érintéséről, kipróbálásáról nem is beszélve. Igazi vásári forgatagban találtam magam, ahol kedvemre kibámulhattam magam, pénzem úgyis mindenre kevés volt, és bár sátorról sátorra járva gyakorta éreztem mohó vágyat egy-egy valóban ízléses használati tárgy megvásárlására, vigasztalódhattam azzal, hogy legalább kíváncsiságomat, újdonság iránti vágyamat kielégíthettem a különböző mesterségek bemutatójával. Kézműves barátaimnak köszönhetően, akiknek én is segíthettem árulni, több alkalommal is majdnem a sátorépítéstől a bontásig végig jelen voltam egy-egy Mesterségek Ünnepén: részese voltam az ismeretlen kézművesek találkozásának, napokon át tartó ismerkedésének, egymást legalább jó szóval való kínálásának. Szóval, ott a Tóth Árpád sétányon volt valami igazán bensőséges hangulat, igazi érdeklődés, amit aztán a helyszín átköltözetésével, a rendezvény egyre profibb megszervezésével és üzletszerűvé válásától a tömeg a maga egyszerű módján, úgy érzem, elsöpört.
Baráti körben sokáig szállóige volt, hogy legkésőbb augusztus 20-án találkozunk a Várban, mert fontosnak tartottuk, hogy egy ilyen alkalommal mi is jelen legyünk. És persze, akkor még tényleg nem is sejtettem, hogy évekkel később úgy hozza majd a sors, hogy ehhez a rendezvényt létrehozó csapathoz, szervezethez ez újság révén nekem is közöm lesz.
Türk Timea
|