Veszprém megyében a Közmûvelõdési Intézet által szervezett Kézmûves Iskolában sokan sajátították el a nemezelés alapjait az évek során. A gyapjú tökéletes nyersanyag, alakítható, rugalmas, formálható.

Türelemre, kitartásra tanít, és számtalan lehetõséget rejteget magában.

Elõdeink nyomait követve az õsi kelme újrafelfedezését tûztük ki célul, amikor az õszi kézmûves továbbképzésen összegyûltünk. A megyei programnak induló képzésre érkeztek Zala megyébõl és egy müncheni vendéghallgatóval is kiegészült a mûhely.

A magyarpolányi Alkotó-és Tájház mûhelyei jó feltételeket biztosítottak a munkához. A résztvevõk munkabírása, érdeklõdése és Vidák István textilmûvész szakmai és emberi hozzáállása felfokozott hangulatot és munkatempót eredményezett.

Az elõttünk járók, vándorlók nyomai – özbeg – lakáj hímzett nemezzsákok – ösztönzõleg hatottak a résztvevõkre, s útmutatóul szolgáltak. Éjszakába nyúlóan készültek az új zsákok, lehetõséget biztosítva világmegváltó beszélgetésekhez. Öltések és ötletek fonódtak egymásba, melynek köszönhetõen kiállítások tervei születtek meg, nyári alkotótábor igénye rajzolódott ki a minták mellett.

 

Azóta is úton vagyunk …

 

Decemberben a Veszprém Megyei Közmûvelõdési Intézet székházában (Veszprém, Vár u. 6.) az Ünnepváró program keretén belül nyílt meg – az ez alkalomra alakult – Nemez Mûhely kamarakiállítása.

Kísérlet? Alkotás? Öröm? Ünnep?

 

Talán mindegyik azok számára, akik részt vettek benne, s várják a folytatást, hisz az örömteli alkotó munka közben kisimul a lélek. Szebb lesz a világ, olyan, amilyet akkor és ott álmodunk, bízva abban, hogy késõbb mások is láthatják. Eleven, élõ, tüzes, játékos, összecsengõ, visszafogott, néha kicsit nyers, de teljesen egyedi és megismételhetetlen.

 

Vándorlunk térben és idõben

 

Õseink nyomain eljutottunk Közép-Ázsiától a Hajdúságba. Tarisznyák, zsákok, átalvetõk gazdag gyûjteményét mutatta be a hajdúszoboszlói Kovács Máté Városi Mûvelõdési Központ évadnyitó tárlatként Régtõl fogva úton vagyok címmel. A kiállításhoz a múzeumi darabok mellett neves gyûjtõk adták kölcsön gyûjteményük féltett kincseit: gyapjúból, nemezbõl, bõrbõl készült, szövött, csomózott, hímzett zsákokat, melyeket Ázsia pusztáin vándorló asszonyok készítettek. Mellettük szerepeltek a magyarság szõrtarisznyái, átalvetõi, szeredásai Erdélybõl, a Hortobágyról, a Hajdúságból, a Kunságból, és a kortárs kézmûvesek, iparmûvészek hagyományokat õrzõ és megújító egyedi alkotásai.

 

A kiállítás rendezõi, Vetró Mihály és Árvai Anikó a vándorló pásztorok világát nemcsak nélkülözhetetlen eszközeikkel – táskáikkal, szütyõikkel, szuszákokkal, ódalnyüzsgõkkel –, hanem a felállított nemezsátor vázával és a természetet ötletesen, játékosan alkalmazó farönkkel idézték meg. A közös „varázslathoz” Galánfi András és tanítványai járultak hozzá énekkel, síppal, dobbal.

 

Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza Népmûvészeti Módszertani Mûhelyének vezetõje a tarisznyák üzenetét közvetítette megnyitóbeszédében, hisz a szemet gyönyörködtetõ látvány mellett, a szellemi útravaló legalább olyan fontos. Áttekintést nyújtott a magyar népmûvészeti mozgalom változásairól 1973–2006 között.

 

Az õseinktõl, szüleinktõl örökölt, mesterektõl, tanároktól kapott értékek megõrzése és átadása komoly felelõsség. A hagyományok tisztelete nem tananyag, követendõ példáját is csak hiteles emberek képesek átadni, csak tõlük vagyunk hajlandóak elfogadni. Ha a minta nem közvetít értéket, nem is hoz létre értéket. Kortól függetlenül mindig is létezik majd emberi minõség, amelynek mutatója a környezetünkben élõ emberek közérzete.

 

Életünket vándorlással töltjük itt, ég és föld között. Nyomaink csak rövid ideig látszanak.

 

Igyekezzünk hát, hogy ezek a nyomok szépek legyenek, hogy az utánunk jövõk jó szívvel gondolhassanak ránk.